79 éve került vissza az anyaországhoz az, ami mindig is annak része volt

Hetvenkilenc éve annak, hogy szülővárosom Ipolyság az első bécsi döntés értelmében visszakerült Magyarországhoz. Nem megszállás, elfoglalás vagy bármilyen más erőszakos atrocitás volt ez. Visszakerült az anyaországhoz az, ami mindig is annak a része volt.

A bevonuló váci Damjanich János 1.kerékpáros honvéd zászlóaljat a város főterén több száz fős ujjongó tömeg fogadta. Az ekkor még 96 százalékban magyarok által lakott település számára a tizenegy évig tartó idegen uralom végét jelentette. Asszonyok és férfiak könnyes szemmel virágcsokrokkal és nemzetiszínű lobogókkal és szalagokkal felvértezve éljenezte a katonákat.

Mindez nyolc évtized távlatából is szívet melengető, felemelő érzés. A korabeli filmfelvételeket nézve kitűnik, mindenki pozitív történésként élte meg az eseményeket. Ám, hogy stílszerű maradjak, azóta jó pár köbméter zavaros víz folyt le az Ipoly folyón. A világ és a benne lakó emberek is változtak. Csupán fikció, de párszor már eljátszottam a gondolattal vajon ha mindez most történne, a Magyar Filmhíradó mit örökítene meg az utókor számára? Mennyien várnánk egymást túlkiabálva a bevonuló sereget?

   

A mára százalékarányában felére sorvadt magyarságból kik mernék nyíltan vállalni azt, hogy számukra öröm a mások által régen remélt változás? Az erőszakos etnikai arányok megváltoztatása, vegyes házasságok vagy az önként vállalt feladás után lennénk-e ott maroknyian kik hálát remegve köszönetet mondanának? Ki fogadná a hadtestet irányító parancsnokokat? Abból a polgármesteri hivatalból valakik, akik még a kétnyelvűség egyszerűségét is képtelenek betartani?  

Eltűnt korok megfakult képei a filmkockákon pergő események. Városom nem az 1945-ben a párizsi béke által megerősített versaillesi diktátum kimondásakor veszett végleg el. Hanem a kommunizmus átkos évei alatt és mindezt megtetézve a rendszerváltozás után. Mikor a magyar gyerekek a szlovák intézményeket kezdték látogatni rossz szülői döntések következményeként.

Az „itt élünk” és „szlovák kenyeret eszünk” nemzedék generációja már nem magyar nemzetben gondolkodik hanem lojális azokhoz, akik nem minden esetben kezelnek egyenrangú polgártársként bennünket. A tudatlanság olyan paradox helyzeteket szül, hogy a hétköznapokban magyar nyelven percekig győzködnöm kell a vitapartnerem arról, hogy elhiggye, valamikor itt ezer évig Magyarország volt.

Mielőtt az irredentizmus bélyegét rám sütné valaki, megjegyzem nem Szlovákia területi egységét kérdőjelezem meg. Az Európai Unióba lépve a határok szimbolikus falai ledőltek. Vannak mégis béklyók, érzelmi barikádok amelyek megakadályozzák az idillikus együttélést. Ha az élet minden területén ugyanazok a jogok illetnek meg, akkor mondhatjuk majd el, hogy a két nemzet tett egy lépést egymás felé.

Vannak körök, akik szeretik idealizálni a regnáló állapotokat. Miszerint a hétköznapi emberek között semmilyen probléma nem létezik csak a politikusok generálják azt. Ez addig a pontig állja meg a helyét míg valamely törvény által biztosított jogunkkal nem kívánunk élni. Ekkor a nagy többségnél is beindul a gépezet és ők mondják meg nekünk mire van szükségünk.

2007-ben csatlakoztunk a schengeni övezethez. Ez a felvidéki magyarság jelképes harmadik bécsi döntése. Csak összefogással lehet megmaradni szülőföldünkön mindig szem előtt tartva a más nemzetekkel való békés egymásrautaltság fontosságát is.

Dian Csaba

Nyitókép: m.cdn.blog.hu