Magyar idők a Felvidéken 1938–1945

Egy év híján, 80 évvel ezelőtt éppen ezekben a napokban kezdtek épülni a díszkapuk, a lakosok ezrei csokrokkal a kezükben készültek a magyar hadsereg katonáinak fogadására, amelyre az 1938-as bécsi döntés alapján, november első felében kerülhetett sor.

Az euforikus hangulatot néhány nappal később a reális tények váltották fel, mely több tekintetben elmaradt a (Cseh)Szlovákiától visszacsatolt, többségében magyarok lakta területeken élők várakozásától. Az 1. világháború után eltelt 20 év ugyanis elegendő volt arra, hogy az „anyaország“ és a visszacsatolt területek lakosai egymástól eltérően szocializálódjanak. Az itteni lakosok körében nem váltott ki lelkesedést az sem, hogy a területek irányítását az anyaországból küldött hivatalnokokkal oldották meg.

   

 Minderről és még sok egyéb összefüggésről tartott előadást Füleken, a Városi Művelődési Központ Bábtermében Simon Attila, a Fórum Kisebbségkutató Intézet igazgatója, a Selye János Egyetem Történelem Tanszékének vezetője. A „Magyar idők a Felvidéken 1938–1945“ előadás házigazdája a füleki KOHÁRY Polgári Társulás volt.

Simon Attila szakmai érdeklődésének középpontjában a szlovákiai magyarok két világháború közötti története áll. Részletesen foglalkozott a szlovákiai magyarok első bécsi döntés előtti és utáni magatartásával, a korabeli kormánypárti magyar politika kérdésével, de a szlovákiai magyarok 1956 során tanúsított magatartásával is.

2016-ban ő kapta meg a Magyar Tudományos Akadémia Arany János-díját, melyet évente egy határon túl élő magyar kutató kapja meg kiemelkedő tudományos teljesítményéért. Lovász László, az MTA elnöke mondta: „Simon Attila egész tudományos pályafutását választott tudományszakához, a történettudományhoz és a kibocsátó közösséghez, a szlovákiai magyarsághoz való szilárd elkötelezettsége jellemzi. Teljesítménye kutatóként, oktatóként és vezetőként egyaránt kimagasló.”

A téma izgalmas, több tekintetben feltáratlan, melyre más szemüvegen keresztül néznek a szlovák és a magyar történészek, de azok is, akik személyesen, vagy szüleik nagyszüleik emlékezésein keresztül élték meg.

Mint az az előadás bevezető részében is elhangzott, a korabeli Csehszlovákia szudétanémetek lakta területeit Németországnak ítélték. Az 1938. szeptember 29-én aláírt müncheni egyezmény függelékébe bekerült az is, hogy a csehszlovák kormánynak Magyarországgal és Lengyelországgal is rendeznie kell területi vitáit.

A magyar-csehszlovák tárgyalások 1938. október 8-án kezdődtek Komáromban, de ezek öt nap múlva megszakadtak. A magyar kormány döntőbíráskodást kért, aminek eredményeként 1938. november 2-án a bécsi Belvedere-kastélyban kihirdették  az első bécsi döntést. Ennek értelmében Magyarország (Cseh)Szlovákia magyarok lakta déli részén 11 927 km² területet kapott vissza, ahol a 869 299 lakos mintegy 80 %-a magyar volt. A szlovák és cseh lakosok többsége gyors ütemben távozott a területről.

A magyar honvédség 1938. november 5. és 10-e között foglalta el területeket. A már említett eltérő szocializálódási folyamatok, a magyar kormány bizalmatlansága és óvatossága számos ellentétet és megnemértést eredményezett. Az előadó e tekintetben kiemelte, hogy a visszafoglalt területeken pl. nagyon erős volt a Kommunista Párt, melynek csaknem minden településen voltak csoportjai, és sikeresen szerepeltek a választásokon is. Magyarországi viszonylatban ez nem volt így, de a budapesti kormány a többi felvidéki magyarban sem bízott annyira, hogy megbízza őket a hivatalok és az új országrész irányításával.

A magyar hatóságok a helyi lakosokat „átvilágították“, az illetékes bizottságokhoz lehetett feljelentéseket tenni arról, hogy ki, hogyan viselkedett a csehekkel szemben. A hivatalok többségében (beleértve az települési önkormányzatokat, de polgármestereket is) az anyaországból betelepített emberekkel oldották meg.

A magyarországitól eltérő, a némileg magasabb szintű csehszlovák szociális ellátás, az iskolaügy eltérő irányítása, a rugalmatlan bürokrácia törvényszerűen hozta magával az ellentéteket, s nem kevesen lettek olyanok, akik visszakívánták a visszacsatolás előtti állapotokat.

Ezzel kapcsolatban hangzott el, hogy a felvidéki lakosok nehezen barátkoztak meg a „csendőrpertuval”, valamint azzal, hogy a csehszlovák közigazgatásban helyet kapott „uram” megszólítás helyett november 2-a után a „méltóságos-„ vagy „nagyságos úr” megszólításhoz kellett visszatérni.

A határ a visszacsatolt területek lakosai előtt jó ideig zárva maradt, még az anyaországban élők gond nélkül utazhattak. Ennek az egyik eredménye az lett, hogy utóbbiak felvásárolták az addig jól ellátott felvidéki üzleteket. Megváltozott a vásárlóerő.

A kivonuló csehszlovák hatalom távozásukkor magával vitte azt, amit tudott, ez pedig szintén kedvezőtlenül érintette a helyi lakosságot. Az új határ meghúzásával a csallóközi és mátyusfödi lakosok számára megszűnt az a lehetőség, hogy terményeiket a nagyvárosokban, többek között Pozsonyban adják el.

Gazdasági szempontból sem teljesültek az elvárások. Nyilván ebben jelentősen közrejátszott a 2. világháború kitörése, de az is, hogy a magyarországi vezetés nem volt teljesen felkészülve arra, hogyan és mit tegyen a visszacsatolt területeken. Befolyásolta ezt az is, hogy Erdély visszacsatolása után a kormány az erdélyi területekre összpontosított, a felvidéki rész pedig a háttérbe szorult.

 Szó esett a zsidóságról is, akik nem túlságosan örültek a visszacsatolásnak. A Csehszlovák Köztársaságban igényeiknek megfelelően nyugalomban élhettek. A hatalom lehetőséget adott számukra arra is, hogy zsidónak vagy magyarnak vallják magukat. A cél ezzel egyértelműen a magyar nemzetiségi arány csökkentése volt. A bécsi döntés után a Pozsonyban maradt zsidók ugyanakkor azért tüntettek, hogy Magyarországhoz tartozzanak, mert ott nagyobb biztonságot reméltek, mint a Szlovák Államban.

Nagyon röviden összefoglalva: a visszacsatolt és az anyaországi lakosok élete csak néhány év eltelte után kezdett összehangolódni. A befejezésre viszont nem kerülhetett sor, mivel a 2. világháború befejezését követő visszarendeződés ezt már nem tette lehetővé.

Simon Attila zárszavában elmondta, hogy történelmi tényekként leginkább a negatívumok maradtak meg. „Ha valami működik, akkor arról nem készülnek jegyzőkönyvek“. Ezért is nagyon fontos lenne, hogy összegyűjtsük azokat az emlékeket, amit még lehet. Ezekkel pontosítani lehetne ennek a korszaknak a történetét is.

Nyitókép: felvétel az előadás képeiből – Puntigán József.

Puntigán József