Mellékszerepben: a Halál – Alien: Covenant kritika

Menj gyilkolni, itt most a felnőttek beszélgetnek komoly dolgokról! – mondta Ridley Scott az Aliennek, és két pofon kíséretében kiküldte a szobából, ahol két android furulyázott. Sarkítva, ennyivel össze is foglalható röviden az Alien: Covenant, ám ennél szerencsére jóval árnyaltabb az ábra.

A Prométheusz öt évvel ezelőtt rengeteg kritikát kapott a fanyalgó Alien-rajongóktól, majd a sikeresnek mondható Mentőexpedíció, ám az például nem sokat dobott Ridley Scott renoméján, hogy közben elkészítette a gyalázatosan rossz Exodus: Istenek és királyok című félresiklását. Alienből sosem elég, ezért a legendás xenomorf- és Scott-rajongók egyaránt félve várhatták, mit hoz ki az az ember a folytatásból, aki valójában megálmodta a sci-fi egyik mérföldkövének számító mozit.

Az eredettörténetnek szánt Prométheusz a nosztalgiafaktor és a hangulatteremtés mellett nem sok jót hozott: előzménynek erőtlen, önálló Alien-filmnek gyenge (ráadásul a bestia nagyjából tíz másodpercet tölt a vásznon). Mégis új színt vitt franchise-ba: elindított egy filozofálgatós szálat, amelyet a Covenant nagy buzgón szedett fel és vitt tovább.

   

A Covenant cselekménye néhány év kihagyással, de ott folytatódik, ahol a Prométheusz abbamaradt: egy űrhajó 2000 telepest és megannyi embriót repít át az űrön egy szebb, használhatóbb bolygó felé. Útközben egy kósza rádióadás miatt egész véletlenül találnak egy Föld-szerű bolygót. Némi huzavona során landolnak, a bolygón pedig nem mást találnak, mint a Prométheusz androidját, Davidet. Meg természetesen pár tucat xenomorfot, de spoilerből legyen elég ennyi.

A Covenanttal Scott nem hazardírozott: félresöpörte a Prométheuszban látott újító szándékait, és kizárólag eddig használt panelekből építkezett. Szép számmal akadnak olyan jelenetek és motívumok, amelyeket egy az egyben a korábbi cselekményekből emelt át. Ráadásul meglepetést sem tartogat a cselekmény, hiszen a film végi csavar nagyjából a film közepétől ordít mindenki számára, aki életében kettőnél több filmet és háromnál több könyvet olvasott el. Nem is üt akkorát, de Scott egyébként is mással volt elfoglalva: megspékelte a Prométheuszban meglebbentett elmélkedős vonalat, és zavarba ejtően sok figyelmet szentelt ennek.

Ezzel még semmi baj nem lenne, hiszen a teremtés kérdése – amely egy olyan univerzumban, ahol a szereplők jó része emberek által tákolt lény – egy olyan felvetés, amelynek van létjogosultsága. Még akkor is, ha az eddigi Alien-filmek egyáltalán nem foglalkoztak azzal, honnan jönnek a xenomorfok. Két filmet ugyanarra a kérdésre ellőni időpocsékolás, még akkor is, ha a Covenant esetében jóval nagyobb klasszikus Alien-körítést kapunk.

A Covenant ugyanis azt hozza, amihez Scott mesterien értett már 40 évvel ezelőtt is: a hangulat csillagos ötös, a tipikus hosszú, akciómentes felvezetést olyan erővel szakítja meg az események izgalmas sokasága, hogy nem győzzük kapkodni a fejünket. Ugyan a film nagy része a bolygón játszódik, a film végén ugyanaz az érzés fog el, mint anno a Nostromo láttán: az űrhajó klausztrofobikus bezártsága, a falakat pásztázó kamera nyomasztása és a hosszú folyosók, aminek a végén mindenki jól tudja, mi lappang.

Ezek miatt könnyebb megbocsátani a filmnek az önismétlést és a teremtés kérdésének eltúlzását. Azt viszont már sokkal nehezebb lenyelni, ahogyan ezeket az elmélkedéseket beleszőtték a filmbe. Az egész ígéretesen induló filmet Scott ott döngöli ököllel a földbe, amikor a két android, Michael és Walter (Michael Fassbender kettős szerepben) a teremtésről mereng.

A film egyik legkínosabb jelenetében az egyik Fassbender fúj egy furulyát, a másik játszik rajta, miközben a teremtés és a szabad akarat nagy kérdéseiről diskurálnak. A többieket eközben halomra ölik a neomorfok. Ráadásul semmit nem tesz hozzá ehhez a továbbfűzött eredettörténethez, az elbeszélésmód pedig nevetségessé, sőt kínossá teszi a filmet.

Michael Fassbender viszont így is jól jön ki ebből a helyzetből: hiába az övéi a film legkínosabb jelenetei, lubickol a duplaszerepben. Ezzel el is orozza az új Ripleyként funkcionálni próbáló Danielst alakító Katherine Waterston elől a showt, aki ugyan szimpatikus és szerethető a kötelező tökös női karakterként, ez a film akkor is egyértelműen Fassbender filmje.

Az Alienek is megsínylik a magukét: valahogy lehámlott már az a félelmetes titokzatosság a szörnyről, ami eddig övezte. A fináléban csillant meg valamennyit abból a rémisztő dicsfényből, amelyet a legelső részben még csúcsra járat a xenomorf, itt a film nagy részében csupán egy nehezítő körülmény, amely a főhősöket lefoglalja és tizedeli, amíg a két android a teremtés csodáin mélázik.

Az egyébként korrekt filmet úgy szakítják meg az androidok lelkizései a film második felében, mint egy vasárnap esti filmet a bugyuta reklámok valamelyik kereskedelmi csatornán. Nem túl eredeti, nem túl csavaros, mégis izgalmas szórakozás tud lenni, ha kicsit összeszorítjuk nosztalgiától reszkető Alien-rajongó lelkünket, és a kínos részeknél csukott szemmel, betapasztott füllel dúdoljuk Richard Wagnertől az istenek bevonulását – mert ugye ez a teremtés dala.

Polák Zsóka

Nyitókép: Theverge.com