Nagy fityiszt mutatott új filmjével Antal Nimród a Viszkis miatt fanyalgóknak: nem csinál nemzeti hőst a leghíresebb magyar bankrablóból és nem monda meg, mit kell gondolni a róla, csak árnyalja a képet. Teszi mindezt úgy, hogy egy tökéletes akciófilmbe csomagolja a történetet, ami amellett, hogy maximálisan szórakoztat, elhozza nekünk a valaha látott legjobb budapesti autós-motoros üldözéseket.
Antal Nimród, aki a kultfilmmé vált Kontroll után jó ideig Hollywoodban bontogatta a szárnyait régóta dédelgette a Viszkis rabló történetét. Megérzése helyes volt: a 30 bankot és postát kiraboló, whisky-kedvelő antihősnek mintha már az életét is egy tehetségesebb forgatókönyvíró írta volna, az ilyen alapanyagot pedig bűn nem filmre vinni.
A feladat viszont már csak azért sem volt egyszerű, mert a közvéleményben nagyon szélsőségesen oszlanak meg a vélemények a Viszkis-jelenségről.
A legáltalánosabb vélemény az, hogy mégis minek hírességszámba venni egy olyan embert, aki több éven keresztül abból élt, hogy más pénzét elvette, most meg minden második újság címlapján fellelhető. Emellett viszont nem szabad elfelejteni, hogy a kilencvenes években valóságos nemzeti hős volt, akiben a rendszerváltás utáni pangásban a rendőröket megleckéztető, hányattatott sorsú erdélyit látták.
Mivel Ambrus Attila igyekezett a legkevesebb testi bántalmazással kirámolni a bankokat, ráadásul az anekdotája a whisky-vel tovább erősítette a legendáját, nem csoda, hogy a nép valamiféle új Rózsa Sándort látott meg benne.
A kedélyek azóta lenyugodtak, a társadalom valahogy elfogadta, hogy a viszkis rabló most már csak Ambrus Attila kerámiakészítő. A film viszont visszarántotta őt a köztudatba, ráadásul olajat is locsolt a tűzre: több mint egymilliárd forintból kap filmet a hírhedt bankrabló.
Összehasonlítási alapként: ez egy átlagos magyar film költségvetésének nagyjából 2-3-szorosa. A magyar rekordot éppen idén állította be a Kincsem, amely hárommilliárd forintból készült, és egy másik, másképpen híres magyart mutatott be.
A legnagyobb kérdőjel: sztárolni fogja-e Antal Nimród filmje a bankrablót, vagy sikerül elkerülnie a piedesztálra emelést?
Már az elbeszélés szerkezetével is nagyon okos döntést hozott a rendező, aki egyben a forgatókönyvért is felelt: Ambrus Attilát (Szalay Bence) végre elcsípte az addig hülyére vett rendőrség, és egy tajtékzó nyomozó (Schneider Zoltán) állandóan dohányfüstös asztala elé kerül.
Rögvest neki is szegezi az egyértelműen felmerülő kérdéseket: ki vagy te, és miért tetted? A Viszkis pedig belekezd a történetébe, amely nem nélkülözi a súlyos drámákat: a szülei gyermekkorában elhagyták, majd a Ceausescu-rezsim keserítette meg az életét, végül egy vonat aljára kapaszkodva robogott el Budapestig, ahol jobb híján nem túl tehetséges hokikapus lett.
Közben megismert egy gazdag lányt, őt pedig egyre inkább bosszantotta a saját csórósága, innen pedig egy ugrás volt a paróka, a napszemüveg és a játékpisztoly – a többi már történelem.
„A könnyes történet ide nem elég.”
– mondja nagyon gunyorosan a nyomozó. Ahogy hallgatja a nézőkkel együtt Ambrus „védőbeszédét”, egy az egyben a szkeptikusok hangjává formálódik. Ő a meggyőzhetetlen nézőpont, aki valójában nem megérteni akarja a bankrabló döntései mögött rejlő mechanizmust, nem a bűnöző mögött lapuló gyarló emberi lelket szeretné megpillantani, hanem sértett rendőrként szeretné minden haragját ráborítani a rendőrséget folyamatosan lóvá tevő bankrablóra, mielőtt hosszú évekre bevágja őt egy cellába.
A film pedig végig nagyon szépen lavíroz ennek a két nézőpontnak a mezsgyéjén: nem mond ítéletet Ambrusról, csupán bemutatja a Viszkis mögött rejlő férfit; ezt pedig ütközteti a közharaggal. Nincsen látványos glória, sem mennybemenetel: Ambrus Attilát látjuk, mint embert.
Budapesti autós üldözés még sosem volt ilyen menő
Mindezt egy tökéletesen komponált akciómozi keretein belül. Antal Nimród le sem tagadhatná, hogy ismeri az amerikai akciófilmek világát, szinte tökéletesen emeli át ezeket az eszközöket, és ami még nagyobb bravúr: tűpontosan helyezi bele mindezt a magyar valóságba.
Ha valaki évekkel ezelőtt azt mondja, hogy látunk még hihető autós üldözéses jelenetet a Keleti pályaudvarnál, vagy egy aluljáróban, valószínűleg nevetve hajtottam volna el. Antal Nimród viszont tényleg megcsinálta: az akciójelenetek által elkoptatott New Yorki utcák is megirigyelhetnék azokat az üldözéses jeleneteket, amelyekbe a Viszkis keveredik. Yonderboi nagyon eltalált zenéjével pedig egy vérbeli, pörgős és lüktető akciófilm kerekedik belőle, amely remekül párosul az életrajzi drámával.
Ennek ellenére a film mégsem fenékig tejfel: vannak benne erősen szájbarágós részek, ráadásul a szerelmi szál is fájóan kidolgozatlanul lebeg az egyébként nagyon pontosan összerakott filmben. Ráadásul azt sem lehet nem észrevenni, hogy hiába nem kötelezi el magát az egyik nézőpont mellett sem, a sorok közötti olvasat egyértelmű: a Viszkist gyarló, de szimpatikus karakternek, ábrázolja, míg a vele szemben álló nyomozót csak és kizárólag negatív jellemvonásokkal látja el: állandóan izzad, dohányzik, dühkitörései vannak.
Ezzel is sugall valamit a nézők számára, ám a végső döntés lehetőségét meghagyja: mindenki hámozza ki belőle, melyik a neki tetsző.
A Viszkist tehát mindenkinek érdemes megnéznie: azoknak, akik titokban rejtegetnek még otthon „Viszkis” feliratú pólót a kilencvenes évekből igazi kánaán lesz. Azoknak, akik szkeptikusok – nem azért, mert meggyőzi majd őket arról, hogy a Viszkis egy pozitív hős, hanem épp az ellenkezője miatt: nem sulykol semmit.
Azoknak, akik szeretnének egy jó magyar filmet látni, és égnek a vágytól, hogy Budapest utcáin autós üldözést lássanak.
Polák Zsóka
(Fotók: InterCom/Szabó Adrienn)
Megosztás:
Tetszett önnek ez a cikk?
Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.