A magyar foci újabb Világosa

Andorra, Luxemburg, Izland, Málta. Ez nem egy európai körút állomásai, ami felkerült a bakancslistámra, hogy hátizsákkal, barátokkal körbejárjam. Ezek az országok, amelyek ellen szégyenszemre a Magyar futball válogatott kínosan leszerepelt az elmúlt években. Most is lesz majd, aki megmagyarázza, hogy látja a fejlődést, tanultunk az elkövetett hibákból és legközelebb guruló labdába nem fejelünk.

Mikor a középiskolai tanulmányaimat folytattam a kilencvenes évek közepén, akkor egy volt tanárom viccesen megjegyezte. „Srácok, olyan a tanulmányi eredményetek, mint a magyar foci. Gyenge kezdés után erősen visszaestek ” A 86-os mexikói világbajnokságot tartják a magyar foci Mohácsának. Akkora pofont kaptunk a Szovjetuniótól, amitől még ma is cseng a fülünk. Felnőtt egy olyan generáció, melynek még mindig Puskás a legismertebb magyar labdazsonglőr. Kis túlzással élve azért, mert azóta nem adtunk egy klasszist a világnak.

Elillanó dicsőség

   

Minden ilyen csúfos vereség után fogadalmat teszek, többé nem gyötröm magam, nem fogom nézni az „aranylábú” ifjak botladozását. Mégis egy meccsnap alkalmával minden bűnük feledve előjön a bennem lakozó örök optimista, hátha most elkezdődik valami. Az Európa-bajnokság diadala némi reménnyel kecsegtetett. Küzdést, nyerni akarást, elszántságot láttam, ami mára elillant, semmi nem maradt belőle. Ez az a sportág, amire a magyar állam nem sajnálja a forint milliárdokat, stadionok, edzőközpontok, akadémiák épülnek. Az eredmények messze alulmúlják az elvártakat.

Egy darabig míg én is felültem a közhangulatnak. Külföldi edző kell, aki alapjaiban reformálja meg a régi módi beidegződéseket. Időközben rájöttem, csodákra senki sem képes. A kapott anyaggal kell dolgozni, ennyire képesek a címeres mezt magukra öltő sportemberek. Leírták már pár helyen.

Ha máshol megy, nálunk miért nem?

Válogatott játékosnak lenni a legnagyobb megtiszteltetés egy nemzet fiának. Büszkeséggel kell, hogy eltöltse a játékost, amiért a minimum elvárás, hogy szakadjon meg a pályán. A tegnapi mérkőzés barátok közt szólva is siralmas volt. Ötlettelen, lassú, kreativitás nélküli lézengés. Mindez több millió forintos álomfizetésekért. Számomra megfejthetetlen rejtély marad, hogy míg a környező országok mindegyike képes kinevelni egy-két világhírű játékost addig Magyarország miért topog még mindig a hetvenes évek szintjén?

Végre mikor fog felállni úgy a csapat ahol nem egy döntetlenre játszunk, ami a végén egy csúfos vereség? El fog jönni valaha az az idő, mikor újra partiban vagyunk a legnagyobbakkal? A világ a lábaink előtt hevert, de ugyanez már fénysebességgel itt hagyott bennünket. A játékosok fejében kell rendet rakni a feltételek profi színvonalúak a mutatott játék viszont köszönő viszonyban sincs ezzel.

Bizalom, összhang, vagy alibi?

A magyar nép imádja a focit, megannyi csalódás után is. A marseille-i szurkolói vonulás megmutatta, kulturáltan is lehet, minden atrocitás nélkül szenvedélyesen kiállni egy csapat mellett. Akkor lesz teljes az összhang, ha ezt a megelőlegezett bizalmat a csapat a pályán mutatott küzdéssel és nem alibi játékkal meghálálja.

Szeretnék még a fiaimmal az új nemzeti stadionban dagadó mellkassal magyar himnuszt énekelni ahhoz viszont több kell. Elég volt Mohácsból, Don-kanyarból az örökös megadásból. Világos?

Dian Csaba

Nyitókép: eurosport.com

További ajánlott írások:

Totális mélyponton a magyar futball: Luxemburg – Magyarország 2:1