A honfoglaló magyarok, de nem csak ők, az évszakváltás(oka)t ünnepelték. A téli napforduló tájainkon mindig is az újév születését jelentette. Annak ellenére, hogy ez egy nagyon pontosan meghatározható időpont Európában, az újévet sokáig mozgóünnepként ülték.

 

Volt olyan időszak is, hogy az vízkereszt idejére esett. Őrizve a „pogány“ hagyományokat az újév a 16. századig a karácsonnyal esett egybe. Ennek vetett véget XII. Ince Pápa, aki 1691-ben kihirdette, hogy az újév napja mindig január 1. legyen.

 

A naphoz kötődő „leg“ hiedelem (vagy talán nem is csak az), hogy ami az új esztendő első napján történik, olyan lesz az egész év is. Friss vízben kell mosakodni, hogy azután is frissek legyünk, s jó, ha a mosdóvízben pénz van, mert akkor az évben a pénz is odagurul a házhoz. Tájainkon ugyanezt szolgálja, ha az asztalterítő alá kerül pénz.

 

 hirdetes_810x300  

 

Nem ajánlatos e napon szemetet kivinni, mert akkor a szerencse is eltávozik a házból. Nők és az állatok sem dolgozhattak/dolgozhatnak ekkor. Ha a házhoz érkező első vendég nő, az balszerencsét jelent, ha férfi, szerencsét.  Nem szerencsés ezen a napon ollót használni, mert aki ezt teszi, az elvágja a szerencséjét.

 

Az sem mindegy, mit eszünk, hiszen a baromfi elkaparja a sertést, előtúrja a szerencsét. A lencse, a bab fogyasztása sok pénzt hozhat az évben.  Aki újév napján édeset eszik, annak egész éve édes lesz.

 

 

Az időjárás megjóslására szilveszter este 12 gerezd tetejükön megsózott fokhagymát tettek ki, amelyek a hónapokat jelölték. Ezek azon hónapokra, melynek fokhagymái reggelre átnedvesedtek csapadékot jelentettek.

 

Elolvasva az alábbi írást, nem hiszem, hogy sokan lennének olyanak, akik megmondanák, hogy az mikor íródott, hiszen aktuális. Érdekes szilveszteri játék lenne, ha megkérdeznénk, hogy hányan lennének olyanok, akik kitalálnák, hány évvel ezelőtt vetették papírra. Minden bizonnyal segít néhány korabeli szó, kifejezés, de a tartalom – nos igen  – azt érzem, az  éppúgy szólt a kora emberének, mint a mának.

 

 

Újév napján

 

A véges ember évszázadokon át látván a természetben az enyészet és feltámadás szakadat­lan és egyenlő körforgását, ahhoz szabott, évekre osztotta fel eszmeileg a véghetetlen időt s valóságban bölcsőjétől koporsójáig terjedő rövid földi életét.

 

Népcsaládok, nemzetek, melyek századok és évezredek alatt futják meg pályájukat, szintúgy alá vannak vetve az enyészet törvényének: nincs örökélet a földön; szüntelen körforgásban válta­koznak a nemzetek életében is a növekedés, fejlődés, nagyság, dicsőség és  hanyatlás korszakai.

 

 

Ha már a milliókból álló, s a verőfényén magasra emelkedő nemzetek is meghó­dolnak a természet örök törvénye előtt, mennvivel inkább a gyenge ember, kinek a múltak em­lékezete és a jövő reményei között ingadozó, bizonytalan rövid életidőt engedett a gondvise­lés, s kik közül nemcsak a gyengéket her­vasztja el idő előtt az enyészet fuvalma, hanem azokat is. kiket földi hatalmasságoknak tar­tunk, a sors egy villáma az enyészel sírjába döntheti minden pillanatban.

 

A régi kor hitregéi gyermekeit, unokáit el­emésztő vén ember alakjában festették az időt. Ma már a hit világánál, meggyőződvén, hogy mindazt, mit a múlt adott, a jelen nyújt és a jövő ígér, ezen felettünk uralkodó nagyhatalom kegyéből nyerjük. Nem remegve többé, hanem hálás érzéssel szentelünk ünnepet minden új év napján, az emlékezetes reménvségnek, ez életpályánkon vezérlő két géniusznak.

 

 

A világ hatalmasai is megünneplik a vég­hetetlen idő rövid évfordulóját, ezen a napon a po­litika álarczát letéve, őszinte nyilatkozatokkal üd­vözlik azt és a múltak példáiból tanulságot me­rítve, megújuló erővel és bizalommal fognak a jövő munkájához.

 

Nevezetes  napja az új év a társadalomnak.

 

 

Le kell számolnunk a múlt év eredményei­vel, vissza kell emlékeznünk mindarra, mi a tár­sadalom javára vagy kárára szolgált. S kutatva az okokat tapasztalatainkból kell okulnunk, hogy újabb működésünk áldásos legyen s bizalommal tekinthessünk a jövőbe.

 

Igaz, hogy alig van társadalom, mely el­mondhatná  magáról,  hogy soha sem tett olyat, mit megbánnia kellene, így kétségtelenül a múltat is szigorú bírálat alá kell venni: de viszont az is igaz,  hogy a múlt tanítója a jövőnek, nagy elbizakodottság volna tehát, ha a múlttól tanulni nem akarnánk.

 

Forduljunk ez új év napján irányadó jó ta­nácsért az emlékezet jó szelleméhez. És ha látjuk, hogy a társadalom az elmúlt évben sem munkálkodott eredmény nélkül, a magvető aratott, a múltban elvetett csemeték édes gyümölcsöt hoztak, akkor a reménység jó szel­lemének vezérlete alatt hittel és bizalommal lép­jünk át az új év küszöbén.

 

 

Nevezetes ünnepe ezen nap magának az em­bernek, kit rövid életpályáján éveinek szaporo­dása mindig arra emlékeztet, hogy az idő fel­tartóztathatatlanul halad.

 

Az emberre családja, hazája, nemzete, yallása és az emberiség iránt tartozó kötelességei annyi feladatot halmoznak, hogy azoknak teljes betöltésére rövid  életében csak  törekednie lehet.

 

És ha mint bölcs jönne is az ember a világra, ki a gyermekjátékok, ifjúi élvezetek s a férfias te­vékenység életszakait mathematikai pontossággal kimérve — kiszámíthatná, hogy mielőtt a hanyatló korba lép, mindezen kötelességeinek képes lesz és meg is fog felelni, az élet bizonytalansága számta­lanszor megzavarná czirkulusait.

 

Szükséges azért, hogy az ember tegye az új év napját az önbírálat, magábaszállás, önmagával való kibékülés ünnepévé: s ekkor öntudatos biza­lommal tekinthetünk az ismeretlen jövő kétes ho­mályába s emberi kötelességeinknek élve, remél­hetjük, hogy törekvéseinket a siker fogja ko­szorúzni.

 

Engedje a gondviselés, hogy soha se kelljen boldogabb időkre kínosan visszaemlékeznünk, en­gedje, hogy egy pillanatra se tévedjünk azon sötét helyre, hová a reménysugár be nem hat, hol a pokol kapui nyílnak meg.

Az emlékezet és reménység jó  szellemei le­gyenek életpályánk  vezérlői   továbbra és   minden időben. Boldog új évet kívánunk !

 

(Losoncz és Vidéke, 1888. január 1., 1. szám)

 

 

Az esztendő fogy s  megújul.

 

Az esztendő fogy s megújul,

Mint a hold az égen,

Ezután is lesz, a mi volt,

Bölcs megírta régen.

 

Hány virágod hullt ölembe,

Oh boldogság fája!

Ezután is adsz egy szálat

Hogy lelkem ne fájna.

 

A búgondban   nem   szakadt meg,

Csak tisztult a szívem;

Ezután is atyai kéz

Takargat be hiven.

 

Nemcsak álnok lelkű embert,

Igazat is láttam;

Ezután is lelek gyöngyre

E csalárd világban.

 

Álmodott jó a gonoszok

Halomra szórt kincse;

Ezután is lesz, ki utam

Való fénynyel hintse.

 

Pajzsom volt a tusában

Lelkem öntudatja;

Ezután is koszorúmat

Egyedül ez adja.

 

A hit volt. az éjszakában

Csillagom, vezérem

Ezután is hűn kísér ez

Míg a czélt elérem.

 

Bátran szállok a habok közt,

Látom a révpartot

Ezután is megtart engem,

Ki eddig megtartott!

Sántha Károly

(Losoncz és Vidéke, 1898. január 2.)

A korabeli lap sárguló oldalairól lejegyezte, és némileg újabb képeslapokkal színesítette:

 

Puntigán József

Megosztás:

Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Ön lehet az első aki a tetszik gombra kattint!