Nagy érdeklődés övezte Frei Tamás új könyvének megjelenését, ennek ellenére a mű messze alulmúlta a várakozásaimat. A könyv egy laza trilógia harmadik része,  a történetekben  csupán André Calvi az idegenlégiós főszereplő személye az állandó konstans. Ő az, aki minden részben „szuper” képességeivel és tudásával egyfajta hungarus Batmanként rendre megmenti Magyarországot. A könyv tulajdonképpen egy amerikai akció-giccsel átitatott szociográfia szeretne lenni, de kimerül a szerző magánvéleményében, amit helyenként oktondi módon próbál ráerőltetni olvasójára.

Kövess minket a Facebookon is, plusz tartalommal!

A történet 2015-ben indul, az országgyűlési választások napján, melyen az addigi kormánypárt ismét megszerzi a szavazatok többségét, de az alacsony részvétel és az új választási törvény miatt a teljes lakosság csak mintegy 30-40 %-os támogatásával. A fantazmagória akár valós is lehetne, összefonódik benne a jelen, a kissé átpofozott közelmúlt és a teljesen kitalált közeljövő. Igaz, hogy „bárminemű hasonlóság csak a véletlen műve”, Frei mégis erősen rájátszik arra, hogy azért csak-csak felismerhetőek legyenek az egyes karakterek.

b_frei_tamas
Frei Tamás. Kép: csaladapa.hu

A választások eredménye miatt káosz lesz úrrá Budapesten, amit a hatóságok képtelenek kordában tartani. A hatásvadász alcímet („A káosz éve és a magyar elit háborúja”) egyáltalán nem érzem indokoltnak. A káosz ugyanis Frei könyvében kimerül egy, az író által is csak csőcseléknek titulált tömeg lázadásában. Magyarország legbefolyásosabb és leggazdagabb embere reagálva a helyzetre azonnal kihátrál a miniszterelnök mögül, és új miniszterelnököt akar a helyébe tenni. Olyat, aki mentes a politikai relációktól, ám végrehajtja az ő utasításait. A történet kb. ennyi, ezt árnyalja Frei a régi miniszterelnök felrobbantásával, az új jelölt elrablásával, a háttérben húzódó szálak feltérképezésével. Mindezt pörgős, „látványos” akciójelenetekkel felturbózva.

Magyarország jó hely lehetne, de szar

Ha nagyon tömören akarnánk összefoglalni Frei véleményét-kötetét, az kimerülne annak lefestésében, milyen jó hely lenne ez az ország, ha nem lenne szar rossz. A könyv első negyedében az volt az érzésem, hogy nem véletlenül lett röviddel a közelgő parlamenti választások előtt kiadva, olcsó kampányfogásként veti be a bal-liberális ellenzék. De később őket is negatív színben tünteti fel, konkrétan leanalfabétázza, sőt az egyik fejezetben  beismeri,  az elmúlt évek miniszterelnöke – aki persze „fiktív” karakter – hozta ki egyedül a lehetőségekből a maximumot. Tény, hogy erős fenntartásai vannak mindennel szemben, amit a mostani politikum képvisel, és inkább korteskedik azok mellett, akik elhagyták az országot.

Ezt az erős szimpátiát végig fenntartja irányukban, de egy idő után felmerül az olvasóban, hogy vajon az egész könyv nem-e csak Frei lelkiismeret-furdalásának az elnyomása, hiszen maga a szerző is a 90-es évekbeli MTV-s és egyéb médialóvét bespájzolva inkább Monaco „stresszmentes, szabad légkörét” választotta. Bár a több százezres külföldi munkavállaló helyzete nehezen hasonlítható össze az ő helyzetével, ennek ellenére mégis megpróbálja a kettőt egybemosni, s köré építeni a komplett probléma megoldását.

 hirdetes_810x300  

frei konyvek

Számos történelmi utalás található a könyvben, mégis pár ok-okozati viszony, előzmény mintha elkerülte volna az író figyelmét. Néha már erőltetetten dicsőíti a nyugatot és politikai kultúráját. Kár, hogy pont a nyugati „partynak” szolgálta leginkább az érdekét a posztszovjet keleti tömbben mára kialakult állapot. Például az oly sérelmezett 600 ezer emigráns, vagy az ország felvásárló piac-státuszba helyezése, akarom mondani a piacgazdaság és a gazdasági liberalizmus felkínálása, amit (mit ad Isten!) pont Brüsszel diktál.

Oligarchia, poligarchia

Eléggé demagóg módon mindezt a politikum, majd a mögötte álló oligarchiák nyakába varrná, ami akár igaz is lehet. Nem tisztünk védeni egyiket sem, de azért be kell látni, hogy nem ilyen egyszerű és fekete és fehér ez a történet.

freifelho

Miután pedig már jól kiosztotta a kormányt, az ellenzéket és az oligarchiákat, várná az olvasó, hogy majd az Istenadta nép pártjára áll, és elmondja, mit hogyan kellene. De nem. Ez után jó öblösen tudtunkra adja, hogy ami miatt szar kilátástalan a helyzet és derékig állunk a trutyiban, az nem csak a politikum és a gazdasági elit sara, hanem a tisztelt olvasóé is.

Elég skizofrén tudat fedezhető fel Frei gondolkodásában ennél a pontnál a sajátjait illetően. Igaz, hogy igyekszik szimpátiát és sorsközösséget ébreszteni a népe iránt, de ugyanazzal a lendülettel gyomron is rúgja őket. Akik ugyebár nem képesek felfogni, hogy saját helyzetükért csakis ők a felelősek, mert lusták, nagyravágyóak és kapzsik.

Nyugaton minden jobb

Megtudhatjuk Freitől, hogy egy nyugati munkás, ellenben a magyarral jobban, gyorsabban, precízebben dolgozik, de ami igazán kicsapja a biztosítékot, hogy szerinte olcsóbban is! Ahogy azt is elárulja nekünk, – nagy szerencsénkre – hogy állandóan elégedetlenek vagyunk, és mindig többnek akarunk látszani a valóságnál. Sokkal hitelesebb lenne ez az önkritika, ha éppen nem olyan mondaná, aki a médiában szerzett népszerűségén felkapaszkodva gazdagodott volna meg piszkosul, és költözött volna Nizzába – nem éppen családja létfenntartása miatt.

Frei_Blikk
Frei Tamás. Kép: Blikk.hu

Ha ettől mégis el tudnánk vonatkoztatni, akkor viszont – hogy pozitívat is mondjunk – érdekes rejtelmekbe enged bepillantást a könyv.  A korábbi köteteihez hasonlóan itt is egészen valósághűen ábrázolja a leginkább Zeitgeist dokumentum-filmjeiből ismert pénzügyi és politikai világ hátterét, annak milliárdos machinációit, spekulációit. Ezúttal az első, másfél és második generációs újgazdagok életstílusába, szokásaiba, viselkedésébe és gondolkodásába kalauzol el a minket.  Ez nem ismeretlen húzás Freitől, hiszen már az előző két kötetét is ezzel tette igazán fogyaszthatóvá és népszerűvé.

Frei korképe

Miután pedig földig szidott mindent és mindenkit, kiéheztetve olvasóját a válaszokra és megoldásokra, ripsz-ropsz begyorsít a történettel. A könyv felén is túl egyre jobban kezdett foglalkoztatni, hogy mi is fog ebből kisülni. A háromnegyedénél továbbra sem volt még konkrétum, ekkor arra gondoltam, hogy vagy egy marha jó csattanó lesz a vége, tökéletes katarzisként, ami felemeli a storyt laposságából, és a beharangozásnak eleget téve a topra emeli…vagy mérgesen és igencsak hiányérzettel elhajítom az utolsó oldal után a csudába. Sajnos az utóbbi igazolódott be…

A vérszegény megoldás a végén több mint sablonos, a megmentővé egy laikus civil válik, aki természetesen az Egyesült Államokból jön, és minden sejtjével  imádja Magyarországot, történetesen nő és ráadásul feltaláló. Mi sem egyértelműbb, hogy egy ilyen karakter tudja csak megfékezni az országban uralkodó elszabadult, szinte már menthetetlen állapotokat. Amiért igazán kár, s egyben elkeserítő, hogy a hatásokkal viszonylag jól játszva, komolyan felvázol egy nagyon összetett probléma-rendszert, amire maga sem tud egy látszat, kirakatmegoldásnál többet vizionálni. Ez pedig elhiteltelenít mindennemű (tán még jogosnak is tekinthető) kritikát.

frei_tamas_2015_uj_fekvo_lead (1)

Bár Frei a totális anarchiát szerette volna ábrázolni, az általa vázolt esemény még csak meg sem közelíti azt, ami megint csak levon a pontozásából. A teljes, egyben abszurd s groteszk hatás akkor következik be, amikor a borítékolható happy end felé közeledve pár oldalon belül a miniszterelnök-jelölt előkerül, mire az utcán ismeretlen emberek kezdik el ölelgetni egymást megkönnyebbülésükben. Ezután az sem lepett volna meg, ha magát Kozsót nevezteti ki belügyminiszternek, aki egy kis spiritualizmussal ránk árasztja a szívcsakráját vagy mit…

A regény nyelvezete, ahogy az várható volt, könnyed, jól fogyasztható, bár néha már kellemetlenül átcsap igénytelenségbe. Annak ellenére, hogy közel 600 oldalas a regény, meglehetősen kevés párbeszédet tartalmaz, inkább a hosszabb monológok és a narráció dominál (nem véletlenül, hiszen Frei így tudja legjobban közvetíteni véleményét). Az egész cselekmény alig 3 napot ölel fel, a jól követhető események izgalmasan pörögnek, és a könyv háromnegyedéig a részleteket is kellőképpen kifejti az író. Utána viszont, mintha hirtelen dolga akadt volna, összecsapja a végét. Ugyanez tapasztalható volt már a Bankárnál (a trilógia második része) is, az is elég gyéren van kiteljesedve. Mertük remélni, hogy csak ott csúszott be a baki, de ezekszerint ez a stílusjegye lesz Freinek. Itt is röviden, felületesen varrja el a szálakat, és nem teljesíti be azt a katarzist, amit a több szálon futó események előfeltételeztek. Egy leleplező, képösszeillesztős vég – egyfajta Guy Ritchie stílusban – megmenthette volna az eléggé lapos történetet, de ennek hiányában igencsak élményszegény, felejthető olvasmány maradt.

frei

A könyv olvasata közben eszembe jutott egy jó sok évvel ezelőtti Frei Dosszié adás, melyben Frei a Baltikum aktuálpolitikai helyzetét mutatta be. Annak ellenére, hogy a Szuvjetunió utódállamairól volt szó, mégis látványos fejlődést sikerült elérniük az utóbbi években.  A riport konklúziója az volt, hogy a bal- és a jobboldal vezetőjének a Baltikumon tapasztalthoz hasonlóan Magyarországon is le kellene ülnie beszélni egymással, ami mindent megoldana. Én ekkor még csak tizenéves voltam, akit nem különösebben érdekelt a politika, de már akkor is lejött, hogy ez így túlontúl leegyszerűsített. Az érzés a könyv forgatása közben ismét elfogott, mert ezúttal is ugyanolyan egyszerűen próbálja megmagyarázni a ’status quot’.

Ezek szerint Frei 15 évvel később sem tudott túllépni populizmusán, és még mindig itt tart… pedig ahogy szlogenje egykor hangzott: „a széles látókör mindenkinek jár”-na.

Medve Gábor

  Ne maradj le semmilyen újdonságról – kövess minket FacebookonTwitteren, és Tumblren is! Ha pedig kíváncsi vagy a szerkesztőségi kulisszatitkokra, látogasd meg Instagram oldalunk!

Megosztás:

Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Ön lehet az első aki a tetszik gombra kattint!