Ünnep előestéjére

Az alábbiakban ismét Vis Maior vendégszerzőnk írását közöljük

Alapvetően szeretem március 15-ét. Van valahogy a márciusi ifjaknak valami pozitív üzenetük. Meg az is meggyőződésem, hogy szükség van minden nemzetnek büszke, erőteljes ünnepekre, ahol a jóra lehet összpontosítani… Ilyen március 15. a maga romantikájával, de ilyen Szent István méltóságteljes ünnepe is, s természetesen október 23.-a a maga bátorságával és összefogásával. Kellenek az ilyen megállós napok, amikor eszébe juthat az embernek a gyökérzete, s talán megláthatja a másikkal őt összekötő fonalat is. Azt a nemzeti színűt mármint, mely valahogy mégiscsak beletekeredik az ember identitástudatába.

Pár nap és újra feltűzzük a hajtókára a kokárdát – már aki, újra röppennek a pátoszos beszédek – már ahol, s újra elmerülhetünk a minden évben igencsak hasonló gyermekkórusok előadásaiban, illetve láthatjuk lánglelkű Petőfinket Kis Jancsi bácsi tolmácsolásában … Már ha összejön a nép, az Istenadta nép, hogy mindezt láthassa a kultúrházban, vagy a falusi nagymúltú Csemadok emléktáblánál. Ez a nemzeti ünneplősdi minden ünneplős jókedvem ellenére nekem valahogy mostanában olyan gyanús. Már nem azért, mintha nem érezném a hívó szót, s nem tetszene 1848 márciusának a lelkesedése, hanem azért, mert igencsak gyakran felmegy a pumpa bennem, hogy nem igaz hogy nem tudunk rendesen ünnepelni. Hogy mindig kell valami pökhendi, valami kesergős, valami rendkívüli politikai üzenet, meg egy-két kiakadás azon, hogy most épp melyik oldal a csúnya, s lám, a rosszfiúk bezzeg nem tolták ide a képüket, vagy épp ellenkezőleg… hogy volt képe ennek ilyen és olyan háttérrel megjelenni…

Szervezői oldalról meg mintha a jaj-csak-tudjuk-már-le; a hurrá-újra-én-és-csak-én-beszélek vagy az ezeknek-ez-is-jó kissé megfáradt hangulat áradna. Mondjuk mit is várhatna az embernek a fia/lánya/unokája a mai szétesett, acsarkodó politikai szférában így a gazdasági válság komor árnyékában…

Pedig talán pont az ilyenfajta ünnepek adhatnának lehetőséget az új lendületre, talán pont a koszorúzásról hazafele menet mondja el a Józsi a válságkezelő 12 pontját, mely legalábbis helyi szinten segíthet a túlélésben, s talán pont egy kultúrházi ifjú Petőfivel való koccintás közepette bukkanhat rá a köz helyi érdekű nagy embere a még meg nem fertőzött, értelmesen gondolkodó, s jó célra pont elcsíphető fiatalra.

Hát éppen ezért lehet, hogy jó lenne az ünnep ünnepi voltára fókuszálni. Akinek füle van, hallja meg! Akinek lába, az ama bizonyos pozitív gondolkodás jegyében menjen ünnepelni! (mert, mellesleg, ki menjen, ha nem mi?) A beszélők meg kéretik felelősségteljesen, s kellő alázattal kiállni a hallgatók elé!

   

Aztán meg… ha másnak nem lehet az idén, hát örüljünk annak, hogy jön a tavasz.