József Attila költőóriást idézi ma a világ (?) – de a magyarok biztosan. 111 évvel ezelőtt látta meg a napvilágot Ferencvárosban, a Gát utca 3. szám alatt.

 

„Anyám kún volt, az apám félig székely, félig román, vagy tán egészen az…”
„Csodagyereknek tartottak, pedig csak árva voltam.“

„Árultam forgót, kenyeret és könyvet, újságot, verset – mikor mi volt könnyebb.“

„Éltem – és ebbe más is belehalt már.”

 

Sokan, sok helyen olvassák életrajzát – értelmezik, mi az oka annak, hogy az az ember, aki ennyire vágyott a szeretetre és a boldogságra, nem részesült benne talán sosem… Koszorúzzák szobrait, mondják verseit, újabban idéznek szabad ötleteinek jegyzékéből is…

 

5 évvel korábban ugyanezen a napon egy másik óriása is született a magyar irodalomnak. Kassán. Grosschmid Sándor Károly Henrik néven.

 

 hirdetes_810x300  

„Utolsó leheletemmel is köszönöm a sorsnak, hogy ember voltam, és az értelem szikrája világított az én homályos lelkemben is. Láttam a földet, az eget, az évszakokat. Megismertem a szerelmet, a valóság töredékeit, a vágyakat és a csalódásokat. A földön éltem és lassan felderültem. Egy napon meghalok: s ez is milyen csodálatosan rendjén való és egyszerű!”- írja Márai Sándor a Füveskönyvben önmagáról.

 

Két ember, két művész, két teljesen különböző sors, egy születésnap – és életük különbözősége ellenére egyféle válasz az élet legvégső kérdésére. (mindketten önkezükkel vetettek véget életüknek)

 

József Attila a lélek, a szív hangjának adott hangot, formát. Márai az értelem, a ráció eszköztárával építette a művészetét. Az egyiket ezért nevezték olykor érzelgősnek a másikat azért ridegnek, távolságtartónak…

 

Az eszközök, utak különbözősége ellenére sok helyen találkozik az életmű.

 

kolteszet.jpg

 

„Az emberi világ, amelyben élek, oly nyomorult, hogy néha már nehéz felismerni az emberi nagyságot a nyomorúságban – de a természet, amely az embert alkotta, egészében nem nyomorult s én választ kérek néha a fától. Kételyem kezd oly mély lenni, mint hitem, minden emberi dologban… Az embert – újra fel kell építeni, mert összedől benne valami. Mint katedrálisai, romokban őriz egyfajta nagyságot, amelyet meg kell menteni.“- olvashatjuk a Kassai őrjáratban…

 

„Az én vezérem bensőmből vezérel! Emberek, nem vadak – elmék vagyunk!“ – írja tizenegynéhány évvel korábban a költő.

 

„Leszámítva az ostobaságot,

Múltunkat, életünket és a gyomraink,

Ó jaj, mi igazán tiszták vagyunk,

Nyisson ajtót nekünk a reménység!”

A költészet napja van. Április 11. És azon tűnődöm, hogy a koszorúk, versmondások, előadói estek, Facebook idézetek után, vajon mi marad? Komolyan vesszük-e még a költészetet? Hisszük-e, hogy nem szórakozás: esetenként prófécia? Vagy könnyes szemmel elandalodunk, s mondjuk szép…

 

De nem mondjuk: igaz! Vagy ha mondjuk, is tudatosítjuk-e, hogy most már nagyon itt lenne az ideje, hogy elkezdjük felépíteni összedőlt katedrálisainkat – s különben is, azt a tüzet meg kéne rakni…

 

/Galadriel/

 

Megjelent a Körkép.sk-n 2012. április 11-én.

Megosztás:

Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Ön lehet az első aki a tetszik gombra kattint!