Ott álltam a prizma gyomrában, láttam én is a repülő malacot, figyeltem, hogy épül s hogy terebélyesedik a fal, láttam a füstölgő erőművet, s ott utaztam én is a csillagok között…

 

(Sodródás a csillagközi térben, kép: www.google.com)

 

Nem, nem valami furcsa álomkép mindez. Élmény, kitörölhetetlen s intenzív élmény, ahogy minden rajongó számára, aki a szerda esti, pesti koncerten ott járt. Roger Waters, a Pink Floyd legendás basszusgitárosa, énekese, dalszerzője, koncept-vezére A Papp László Budapest Sportarénában lépett fel, fantasztikus, két órás műsorával beteljesítve minden fanatikus Floyd-rajongó álmát.

 

(Valahol ott, ott a magsban,… kép: www.google.com)

 

 hirdetes_810x300  

Most is érzem, a basszus hogy nyomja a mellkasom, most is érzem az erőteljes hatást, amit a vetített képek kiváltottak belőlem, most is újra és újra átérzem az izgalmat, a szinte gyermeki kíváncsiságot, amely a koncert egészében, az első hangoktól az utolsó akkordokig ott mocorgott bennem. Minden motívum, szimbólum, kép, ami ezt a nagyszerű bandát jellemzi, ott volt az esten. Kétórányi, intenzív hang és színorgia volt a koncert, ami minden fillérjét megérte, s ami olyan mélyen a tudatomba égett, mint talán semely más életem eddigi előadásai közül.

 

(Bámulatos látványvilág, s a zene lemezminőség. Kép: Kerepesi Igor)

 

Lemezminőségben szóltak a dalok, s a látvány a legnagyszerűbb álomjeleneteket idézte. A zenészek zseniálisak voltak, a vokalisták bámulatos energiával álltak ott a színpadon.

 

(Felépült az erőmű…)

 

Valami furcsa, földöntúli izgalom bizsergett a levegőben, (számomra legalábbis biztosan), már amikor a kinti hosszú sorban ácsorogtunk várva a fél hetet, hogy beengedjenek. Köröttem spanyol, szlovák, román, s angol nyelveken beszélő, a lehető legkülönfélébb korosztályba tartozó rajongók elképesztő tömege állt, a legendás prizmát, a menetelő kalapácsokat, vagy a Pink Floyd egyéb jelképeit trikójukon viselő rajongó-emberek. Végül eljött a pillanat, a sor megindult, s mi mint egy szeánszra, úgy vonultunk be az épületbe.

 

Jegyünk legelőre szólt, s már egy órával a koncert előtt ott ácsorogtunk a gitárok, mikrofonállványok előtt, várva a mestert, várva a varázslatot. Óramű pontossággal, 20.00-kor kezdetét is vette a show.

 

Kép: google archív

 

Egy tengerparton ülő nő képével indult minden: vagy 10 percen keresztül figyeltük a majdnem mozdulatlan, várakozó nőt, hallgattuk a sirályok és tengerparti szél mindent betöltő hangjait, s még a tengeri sós levegőt is odafantáziáltuk elménk mélységeiből… aztán megjelentek ők: a zenészek Waterssel az élen. A játékautomaták kattogásán, a pénzcsörgésen s a női sikolyokon keresztül hatolva, melyek a Floyd talán legjobb lemezének (The Dark side of the moon) kezdőhangjai, fölcsendültek a Breathe földöntúli akkordjai.

 

 

(Elképesztő utazás…

 

A vetítővászon csillagközi fényekkel és mélységekkel tellett meg, a dob és basszus a mellkasomat nyomta, s kezdetét vette a több mint két órás utazás, mely során tökéletesen elfelejtettem hol is állok, milyen helyszínen, mert egy varázslatos utazáson vettem részt.

 

 

A Pink Floyd legismertebb s legjobb, konceptuális lemezeinek anyaga került elénk bámulatos showelemek közepette, tökéletes minőségben. A Hold sötét oldala, a Wish you were here és a Fal dalai remek válogatásban mind-mind felhangzottak. A Welcome to the machine című dal szintetizátor-központú zsongása katarzist idézett elő, melyet Waters szólópályájának dalai csak tovább emeltek.

 

(A Time című legendás dalai kezdőakkordjai…)

 

A háttérben minden pillanatban erőteljes, lüktető képek, színek és szimbólumok mőgé bújtatott társadalomkritika villogott, csakhogy egy percre se felejtsük el a shownak valódi, mélyebb jelentését.

 

 

Az első felvonás az Another brick int he wall szenzációs színpadképével zárult.

 

 

 

 

Rabruhába öltöztetett, fejükön fekete zsákot viselő gyerekek vonultak a színpadra, miközben a dal felcsendült. Az alkotás középrészében lekerült fejükről a zsák, s énekükkel emelték tovább az előadás fényét, majd végül a RESIST! feliratú pólóikban várták meg a finálét. Bámulatos volt, remek záróakkordja az első felvonásnak, amit talán negyed órányi szünet követett, hogy átgondolhassuk a látottakat.

 

Kép: google. archív

 

A második felvonás óriási robajjal vette kezdetét. Pásztázó fény rohant végig a termen, mint egy felderítő gép kutató fénye, riadóra emlékeztető zajok, hangok, szirénák harsogtak. A közönség tagjaiban kíváncsiság és szorongás ébredt, mintha vallatás előtt álltak volna. Hirtelen minden tekintet a koncertterem teteje felé irányult, a magasból ugyanis egy hosszú vasszerkezet, egy híd indult meg, lassan és fenyegetően ereszkedve alá, mígnem pár méterrel a fejünk felett megállt, s szemünk láttára történt meg a varázs.

 

A szerkezetből a Pink Floyd Animals című konceptlemezéről ismert erőmű, a Battersea füstölgő, robusztus kéményei emelkedtek ki, majd a terebélyes vetítővásznakon az erőmű legendás homlokzata is megjelent.

 

 

(A vászonra álmodott Battersea erőmű, képek: www.google.com)

 

Miután felépült a fal, azonnal a Dogs című klasszikus dal akkordjai csendültek fel.

 

 

A 17 perces opusz középrészében egy nagyszerű színházi jelenet szemtanúi lehettünk, a disznók lakomájának az előre megterített asztalnál. Waters és zenésztársai mind malac-maszkot öltöttek magukra s úgy lakomáztak, s itták a pezsgőt.

 

 

Az Animals amolyan Orwell-i társadalomkritika zenei köntösbe bújtatva. A kutyák, disznók és bárányok 3 különböző társadalmi réteget, embertípust és magatartásformát jelenítenek meg.

 

A Pigs, azaz disznók című dal volt számomra a koncert egyik magaslata.

 

 

Donald Trump amerikai elnök valószínűleg kevésbé élvezte volna, hiszen a dal tizenvalahány percében igencsak intenzíven érték őt a támadások. A vetítővászon Trump ostoba megjegyzéseivel, idézeteivel tellett meg, s elképesztő mennyiségű az elnökről készült karikatúrával, melyek női mellekkel, meglehetősen apró férfiassággal s rúzsos szájjal ábrázolják az USA vezérét.

 

 

 

(Trump-kritika a javából….)

 

S ekkor a Pink Floyd koncertekről ismert legendássá vált, óriási lufi-malacot is felrepítették a közönség feje fölé, rajta persze az aktuálpolitikai utalásokkal.

 

 

(A legendás repülő malac, testén az Üzenettel)

 

A koncert utolsó dalai közt a Dark side of the moon zárószámai szerepeltek, a Brain damage/Eclipse címűek, melyek közben lézerfények furcsa játékára s rendeződésére lettünk figyelmesek. Fejünk felett az egyik legismertebb Floyd-szimbólum, egy óriási piramis, egy 3D-s prizma rajzolódott ki, a rajta keresztül törő fénysugárral, pompás szivárvánnyal. El sem hittem, hogy részem lehet mindebben.

 

(Az óriás prizma, melynek gyomrában álni maga volt az álom…kép: www. google.com)

 

A ráadás két dal, az atomfegyver-ellenes Mother és a Comfortably numb voltak, mely végén konfetti eső várt minket, sok milliónyi Resist! feliratú konfetti szalaggal. Az előadás végére a kezdetekkor látott film szereplője, a tengerparton ülő nő is „megérkezett”, visszatalált gyerekéhez. Jelképe ez az egymástól elszakított családok újraegyesítésének.

 

Így ért hát véget eddigi életem legjelentősebb, legremekebb koncertje, s mérhetetlen szerencsének mondhatom magam, hogy részese lehettem.

 

A Pink Floyd zenéje felülmúlhatatlan.

 

 

Kerepesi Igor

 

(Minden kép: Kerepesi Igor, leszámítva a külön jelölteket)

Megosztás:

Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Ön lehet az első aki a tetszik gombra kattint!