Ott álltam a prizma gyomrában, láttam én is a repülő malacot, figyeltem, hogy épül s hogy terebélyesedik a fal, láttam a füstölgő erőművet, s ott utaztam én is a csillagok között…
Nem, nem valami furcsa álomkép mindez. Élmény, kitörölhetetlen s intenzív élmény, ahogy minden rajongó számára, aki a szerda esti, pesti koncerten ott járt. Roger Waters, a Pink Floyd legendás basszusgitárosa, énekese, dalszerzője, koncept-vezére A Papp László Budapest Sportarénában lépett fel, fantasztikus, két órás műsorával beteljesítve minden fanatikus Floyd-rajongó álmát.
Most is érzem, a basszus hogy nyomja a mellkasom, most is érzem az erőteljes hatást, amit a vetített képek kiváltottak belőlem, most is újra és újra átérzem az izgalmat, a szinte gyermeki kíváncsiságot, amely a koncert egészében, az első hangoktól az utolsó akkordokig ott mocorgott bennem. Minden motívum, szimbólum, kép, ami ezt a nagyszerű bandát jellemzi, ott volt az esten. Kétórányi, intenzív hang és színorgia volt a koncert, ami minden fillérjét megérte, s ami olyan mélyen a tudatomba égett, mint talán semely más életem eddigi előadásai közül.
Lemezminőségben szóltak a dalok, s a látvány a legnagyszerűbb álomjeleneteket idézte. A zenészek zseniálisak voltak, a vokalisták bámulatos energiával álltak ott a színpadon.
Valami furcsa, földöntúli izgalom bizsergett a levegőben, (számomra legalábbis biztosan), már amikor a kinti hosszú sorban ácsorogtunk várva a fél hetet, hogy beengedjenek. Köröttem spanyol, szlovák, román, s angol nyelveken beszélő, a lehető legkülönfélébb korosztályba tartozó rajongók elképesztő tömege állt, a legendás prizmát, a menetelő kalapácsokat, vagy a Pink Floyd egyéb jelképeit trikójukon viselő rajongó-emberek. Végül eljött a pillanat, a sor megindult, s mi mint egy szeánszra, úgy vonultunk be az épületbe.
Jegyünk legelőre szólt, s már egy órával a koncert előtt ott ácsorogtunk a gitárok, mikrofonállványok előtt, várva a mestert, várva a varázslatot. Óramű pontossággal, 20.00-kor kezdetét is vette a show.
Egy tengerparton ülő nő képével indult minden: vagy 10 percen keresztül figyeltük a majdnem mozdulatlan, várakozó nőt, hallgattuk a sirályok és tengerparti szél mindent betöltő hangjait, s még a tengeri sós levegőt is odafantáziáltuk elménk mélységeiből… aztán megjelentek ők: a zenészek Waterssel az élen. A játékautomaták kattogásán, a pénzcsörgésen s a női sikolyokon keresztül hatolva, melyek a Floyd talán legjobb lemezének (The Dark side of the moon) kezdőhangjai, fölcsendültek a Breathe földöntúli akkordjai.
A vetítővászon csillagközi fényekkel és mélységekkel tellett meg, a dob és basszus a mellkasomat nyomta, s kezdetét vette a több mint két órás utazás, mely során tökéletesen elfelejtettem hol is állok, milyen helyszínen, mert egy varázslatos utazáson vettem részt.
A Pink Floyd legismertebb s legjobb, konceptuális lemezeinek anyaga került elénk bámulatos showelemek közepette, tökéletes minőségben. A Hold sötét oldala, a Wish you were here és a Fal dalai remek válogatásban mind-mind felhangzottak. A Welcome to the machine című dal szintetizátor-központú zsongása katarzist idézett elő, melyet Waters szólópályájának dalai csak tovább emeltek.
A háttérben minden pillanatban erőteljes, lüktető képek, színek és szimbólumok mőgé bújtatott társadalomkritika villogott, csakhogy egy percre se felejtsük el a shownak valódi, mélyebb jelentését.
Az első felvonás az Another brick int he wall szenzációs színpadképével zárult.
Rabruhába öltöztetett, fejükön fekete zsákot viselő gyerekek vonultak a színpadra, miközben a dal felcsendült. Az alkotás középrészében lekerült fejükről a zsák, s énekükkel emelték tovább az előadás fényét, majd végül a RESIST! feliratú pólóikban várták meg a finálét. Bámulatos volt, remek záróakkordja az első felvonásnak, amit talán negyed órányi szünet követett, hogy átgondolhassuk a látottakat.
A második felvonás óriási robajjal vette kezdetét. Pásztázó fény rohant végig a termen, mint egy felderítő gép kutató fénye, riadóra emlékeztető zajok, hangok, szirénák harsogtak. A közönség tagjaiban kíváncsiság és szorongás ébredt, mintha vallatás előtt álltak volna. Hirtelen minden tekintet a koncertterem teteje felé irányult, a magasból ugyanis egy hosszú vasszerkezet, egy híd indult meg, lassan és fenyegetően ereszkedve alá, mígnem pár méterrel a fejünk felett megállt, s szemünk láttára történt meg a varázs.
A szerkezetből a Pink Floyd Animals című konceptlemezéről ismert erőmű, a Battersea füstölgő, robusztus kéményei emelkedtek ki, majd a terebélyes vetítővásznakon az erőmű legendás homlokzata is megjelent.
Miután felépült a fal, azonnal a Dogs című klasszikus dal akkordjai csendültek fel.
A 17 perces opusz középrészében egy nagyszerű színházi jelenet szemtanúi lehettünk, a disznók lakomájának az előre megterített asztalnál. Waters és zenésztársai mind malac-maszkot öltöttek magukra s úgy lakomáztak, s itták a pezsgőt.
Az Animals amolyan Orwell-i társadalomkritika zenei köntösbe bújtatva. A kutyák, disznók és bárányok 3 különböző társadalmi réteget, embertípust és magatartásformát jelenítenek meg.
A Pigs, azaz disznók című dal volt számomra a koncert egyik magaslata.
Donald Trump amerikai elnök valószínűleg kevésbé élvezte volna, hiszen a dal tizenvalahány percében igencsak intenzíven érték őt a támadások. A vetítővászon Trump ostoba megjegyzéseivel, idézeteivel tellett meg, s elképesztő mennyiségű az elnökről készült karikatúrával, melyek női mellekkel, meglehetősen apró férfiassággal s rúzsos szájjal ábrázolják az USA vezérét.
S ekkor a Pink Floyd koncertekről ismert legendássá vált, óriási lufi-malacot is felrepítették a közönség feje fölé, rajta persze az aktuálpolitikai utalásokkal.
A koncert utolsó dalai közt a Dark side of the moon zárószámai szerepeltek, a Brain damage/Eclipse címűek, melyek közben lézerfények furcsa játékára s rendeződésére lettünk figyelmesek. Fejünk felett az egyik legismertebb Floyd-szimbólum, egy óriási piramis, egy 3D-s prizma rajzolódott ki, a rajta keresztül törő fénysugárral, pompás szivárvánnyal. El sem hittem, hogy részem lehet mindebben.
A ráadás két dal, az atomfegyver-ellenes Mother és a Comfortably numb voltak, mely végén konfetti eső várt minket, sok milliónyi Resist! feliratú konfetti szalaggal. Az előadás végére a kezdetekkor látott film szereplője, a tengerparton ülő nő is „megérkezett”, visszatalált gyerekéhez. Jelképe ez az egymástól elszakított családok újraegyesítésének.
Így ért hát véget eddigi életem legjelentősebb, legremekebb koncertje, s mérhetetlen szerencsének mondhatom magam, hogy részese lehettem.
A Pink Floyd zenéje felülmúlhatatlan.
Kerepesi Igor
(Minden kép: Kerepesi Igor, leszámítva a külön jelölteket)
Megosztás:
Címkék: Animals budapest Felvidék Főoldal igee Igee Kerepesi Kerepesi Igor koncert Papp László Budapest Sportaréna Pink Floyd pozsony Resist Roger Waters The dark side of the moon Wish you were here zene
Tetszett önnek ez a cikk?
Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.
Kommentek
Kommentek
Gábor Szabó
2018. máj. 05. 17:46Thre is no darks side of the moon , really. Matter of fact, it is all dark.
A kommenteket lezártuk.