Bauer Győző korábbi törökországi nagykövet Erdogan népszavazásáról a Körképnek (Interjú)

A hétvégén népszavazás volt Törökországban, melynek szoros eredménye szinte szultáni hatalmat helyezett Recep Tayyip Erdogan kezébe.

A Körkép.sk Bauer Győző professzort, Szlovákia korábbi törökországi nagykövetét kérdezte a hétvégi népszavazás eredményéről, azok tanulságairól és a várható fejleményekről.

Mi volt a török népszavazás tétje?

   

Törökország azon országok közé tartozik, ahol nagy jelentősége van az egyszemélyű ország vezetésnek. Ez nem csupán a szultanátus idejére vonatkozik, hanem az azt követő időszakra is. Az AKP és Erdogán hatalomra jutásáig a kalifátus bukása óta Atatürk volt az, aki egy ideig Leninhez hasonlóan maga, majd halála után „személyi kultuszát” a szellemét minden törökbe implantálni igyekvő hatalom próbálta meg a hadsereg felügyelete mellett. Több – kevesebb sikerrel (ismételt katonai puccsok), a valamikori kommunista pártok praktikáihoz hasonlóan megvalósítani.

A jelenlegi legnagyobb ellenzéki párt a GHP asszisztált ehhez a legtöbbet, így nem csoda, ha ma minden eszközzel megpróbálja ellehetetleníteni az AKP hatalmát és visszaszerezi az ország irányítását.

A török társadalom, mint Európa sok országának társadalma nagyon megosztott. Az előző rendszerek haszonélvezői, a katonák, az államigazgatás, bíróságok, egyetemek privilegizált érinthetetlen vezetői számára elfogadhatatlan eddigi előjogaik elvesztése, pedig a népszavazás legfőbb tétje, az AKP hatalomátvétele óta vitathatatlan gazdasági fejlődésen kívül, ez.

Mit jelent az eredmény Törökország és Európa számára?

Belpolitikai szempontból már ma látszik, hogy az ellenzék nem adja fel a harcot. Ezért még hosszan eltarthat a rendkívüli állapot fenntartása a vele járó jogkorlátozásokkal.

Véleményem szerint tovább folytatódik az a folyamat, amely 2002-ben elindult a hadsereg jogainak megnyirbálásával, s az államigazgatás, bíróságok, egyetemek, stb. privilegizált vezetőinek leváltásával, s bizonyos betiltott muzulmán szokások feloldásában (pl. hogy a lányok viselhessenek kendőt az egyetemen.)

Ma sokan közülük kendőben járnak Ausztriában egyetemre, szeretnék, hogy az anya kendőben mehessen gyereke promóciójára vagy bírósági tárgyalásra, s ne kelljen a szigorú előírást megkerülendő – a kendője fölé parókát raknia. Hasonlóan bizonyára megszűnnek az olyan diszkriminációk is, mint amelyek az egyházi középiskolából egyetemre jelentkező gyerekek pontjainak drasztikus csökkentése, vagy az ilyenek kizárása az államigazgatásból, bíróságokról, stb…

Külpolitikai szempontból még jobban kirajzolódik majd a kétarcúság Törökországgal szemben. Az első reakciók, még ha Junckers és társai a legszívesebben arab tavaszt, vagy „Maidant” látnának Törökországban a megfontoltabb és jelentősebb európai politikusok. Például Merkel reakciói, mellyel elismerik és elfogadják a népszavazás eredményét, még ha vannak is fenntartásaik a várható a jövőbeli török gyakorlattal szemben, arra utalnak, hogy aki a régió és Európa  jövőjében is gondolkodik, nem hagyhatja Törökországot figyelmen kívül.

Az EU kétarcú Törökországgal szemben. Tárgyal ugyan már majd 3 évtizede a csatlakozásról, a majdnem 50 éve jelentkező Törökországgal. A fenyegetés, hogy az EU megszűnteti a tárgyalásokat ha visszaállítják a halálbüntetést, mintha mára mindenki számára nem lenne világos, hogy ezek a tárgyalások már régen céltalanok, s az EU több döntéshozó vezetője hallani sem akar a csatlakozásról. A folyó tárgyalások inkább csak mézesmadzag, s mára ez már nem csupán a török államvezetés, de a lakosság nagy része számára is világossá vált.

Törökország szempontjából viszont nagy jelentősége van annak, hogy az amerikai elnök nem csupán elfogadta a referendum eredményét, hanem gratulált is Erdogannak az elért eredményhez…

Mire számíthatunk a voksolás után Erdogantól?

A hatalom átalakításáig, megszilárdításáig folytatódni fognak elsősorban az államigazgatási intézményekben és hadseregben elkezdett jelentős változások. A népszavazás eredményei ismeretében nem javulnak majd a török-kurd ellentét megoldásának kilátásai, s a szunita-alevi ellentét sem.

Folytatódni fognak az összecsapások a hatalom és a média közt. Az ellenzék külföldi segítséggel is megpróbálja ellehetetleníteni a hatalmat, de a meghosszabbított rendkívüli állapotnak köszönhetően nem nagy sikerrel.  2019-ig, amikor az igazi hatalomátvételre sor kerül, nem lesznek nagy törvényhozási változások. Az alkotmánymódosítás várható 18 cikkelyének tartalma is csak a legszükségesebbekre fog szorítkozni. Legfeljebb egy-két kérdésben, pl. a halálbüntetés kérdésében fog kezdeményezni Erdogan népszavazást, de ennek megvalósítására is valószínűleg majd 2019 után kerül sor.

Véleményem szerint tovább folytatódik a 2002-ben elkezdett, a hadsereg addigi jogainak megnyirbálása, a katonákat kizárják a parlamentből és a hadsereg jelentős állami, parlamenti ellenőrzés alá kerül, megelőzendő a katonai puccsok ismétlését. Várható az államigazgatás, bíróságok, egyetemek, sajtó, stb. privilegizált vezetőinek leváltása és a gazdaság átalakításának folytatása.

Rendkívül szoros végeredmény született.

Hosszú idő után a közvélemény kutatók nem tévedtek. A szoros eredmény bizonyára még sok belső feszültséget okoz, s Törökország nem lesz híján az EU-s „kiokításnak!. Ezeket ellensúlyozandó folytatódik a szükségállapot ismételt meghosszabbítása.

Ami az ellenzék gyengeségére utal, s meglepő, hogy az eredmény elleni tüntetők sokkal kisebb számú csoportjai jelentek meg eddig a nagy városok, mint Isztambul, Ankara, Antália utcáin, mint ahogy ezt sokan várták.

A török nagyvárosok inkább nemmel szavaztak, a nyugat- európai demokráciákban (Németország, Ausztria, Hollandia, Luxemburg, Dánia) élő törökök inkább igennel. Mi ennek a tanulsága?

A nagyvárosok lakóinak nagy része haszonélvezője volt az Erdogan előtti hatalomnak, míg a vidék nem. Ezért nem véletlen, hogy Törökországban úgy oszlott meg a ’nemek’ és ’igenek’ száma a nyugati régió nagyvárosai és az ország többi része közt.

Ami a külföldön élő törökök szavazatait illeti ott a többségi „igeneknek” két oka lehet. Az egyik, hogy nagyon sokan vannak köztük olyanok Németországban, Ausztriában, Hollandiában, Luxemburgban vagy Dániában, akik az Erdogan előtti politikailag bizonytalan, katonai puccsokkal fűszerezett Törökországból emigráltak és nagyot csalódtak az EU-ban, az EU Törökországhoz való viszonyában.

Azt remélték, hogy Törökország tagja lehet az EU-nak, de mára nagyjából világos lett számukra, hogy ez csak egy álom volt, s a magukat demokratikus országok gyülekezetének tartó EU csak mézesmadzaggal próbálta a törököket hitegetni, csak időre játszott-játszik, s valószínűleg soha sem gondolta komolyan, hogy egy muszlim országot felvegyenek köreibe.

Ráadásul egy olyat, amely az EU egyik legnagyobb, legnépesebb állama lehetne. Számukra hihetetlen a velük szembeni ellenszenv, s az EU-ba illegálisan beözönlő muzulmánokkal kapcsolatos viselkedés. Erre még pár lapáttal rátettek a választási kampány kapcsán megtett EU-s országok lépései, azoké akik ma a belföldi választások előtti kampányban ellenzéki korlátozásokról beszélnek, s sajátjukról megfeledkeznek.

Törökországnak Európában van a helye vagy sem?

Törökországnak Európában és Ázsiában is helye van. Ha tetszik, ha nem, Törökország elsősorban a Közel-Kelet jelen s jövő hatalma, a NATO második legjelentősebb haderejével. Kapcsolatai Oroszországgal, az arab világgal, de akár Izraellel sem téveszthetők szem elől.

Más kérdés az EU tagság. Mint minden klubnak, az EU-nak is joga van meghatározni, milyen szeretne lenni a jövőben, kikkel és hogyan szeretne együttműködni. Szerintem a tagállamok nagy része nehezen viselné el a török részvételt, hogy miért, az azt hiszem a fentiekből egyértelmű. Mindez nem is lenne gond, ha őszinték lennénk a törökökkel szemben, s nem játszanánk velük egy csúnya játékot, amely nyilvánvalóan arról szól „Találd ki mit akarok, de soha sem lehetsz olyan bölcs, hogy ne lehessen kifogásom”.

Tudnunk kell, hogy annyira, amennyire Törökországnak szüksége van az EU-val történő gazdasági, turisztikai, politikai együttműködésre, ugyanannyira az EU-nak és a NATO-nak is szüksége van és lesz egy stabil, kiszámítható, nem megalázott Törökországra. Egy olyan Törökországra, amely stabilizálhatja a régiót, ütköző zóna marad az iszlám és kereszténység közt.

Király Zsolt

Nyitókép: postoj.sk