Kenyeres Oszkár, a Duna TV-n futó Hazajárók turisztikai magazin egyik szereplője immár 10 éve, hogy a nyári szabadságait Európa változatos tájait bebarangolva tölti el.

 

Földrajz-történelem szakos tanárként a hegyek szeretete már kamaszkorában belé ivódott. Utitársként felesége és két lánya osztozik vele a kalandokban. Jártak már a skandináv országokban, Skóciában, Erdélyben. Idén a számunkra kissé ismeretlen Grúzia és Örményország természeti szépségei kerültek sorra.

 

A kizárólag csak bakancsos túrák és vadkempingezések nehézségeibe, ám izgalmas és változatos mindenapjaiba kalauzol el minket két héten keresztül.

 

 hirdetes_810x300  

Egyedi tartalom magával ragadó képek csak a Körkép olvasóinak.

 

Vágjunk bele!

 

Átkelés Örményországba

 

A terv az volt, hogy Tbilisziből még kiugrunk az azeri határra, hogy David Gareji barlangkolostorát bejárjuk. Az útibeszámolók már jó előre figyelmeztettek a nem éppen jó minőségű útra, de gondoltuk, a gps által jelzett 70 kilométeres utat csak kibírjuk valahogy. Már csak 30 km volt hátra, mikor elfogyott a „nyomokban aszfaltút”, innen földutakon próbálkoztunk egy darabig. Aztán mikor a gps is cserbenhagyott, és a földút is elfogyott, kezdődött a kalandosabb oldala a kolostortúrának.

 

Kietlen utakon az azeri-grúz határvidéken, fotó: Kenyeres Oszkár

 

Természetesen a barlangkolostor megtekintéséről már rég lemondtunk, a tét immár az volt, hogy még aznap valami településre érjünk, vagy legalább meglássunk egyet a távolban. Az azeri-grúz határ félsivatagos tájain bolyongva minden civilizációra emlékeztető nyom már örömöt okozott, nem hogy egy kecskepásztor, aki elmagyarázta a kiutat Rustavi városa felé. A távolban végre feltűnt egy tanya, ahol a házigazda átkalauzolt a ház melletti folyón, cserébe kapott egy üveg tokaji aszút.

 

Lassan végetér a rémálom, fotó: Kenyeres Oszkár

 

Bár Grúzia a bor őshazája, érezhetően boldog volt az ajándéktól, de lehetséges, hogy az öröm inkább annak szólt, hogy végre járt valaki náluk, itt a kahéti pusztaság közepén. A tanyától már csak egy óra volt Rustavi, ahol a viszonylag szilárd burkolatú útra érve rögvest el is határoztuk, hogy most kicsit elég Grúziából, nézzünk körül Örményországban.

 

Haghpat, fotó: Kenyeres Oszkár

 

Az örmény-grúz határon pár perc alatt átjutottunk (pár éve már ide sem kell vízum), ám betessékeltek egy irodába, ahol kötelező biztosítást kellett kötni az autóra 36 euróért. (Ki gondolta volna még ekkor, hogy hány bőrt akarnak még lehúzni rólunk az örmények?!) Előzetesen feltérképeztük már Örményországot, így jól tudtuk, hogy az ország azért nem áll sem infrastrukturálisan, sem a turisztikai szolgáltatások terén a szomszédos Grúzia szintjén. Itt elsősorban a természeti látnivalókra és a középkori örmény építészet csodáira, a korai keresztény kolostorokra érdemes koncentrálni.

 

Haghpat, fotó: Kenyeres Oszkár

 

Kezdésnek fel is kapaszkodtunk Haghpat X. századi kolostorához, amelynek ódonsága, középkori hangulata az egész út legmeghatározóbb élménye volt. A szomszédos Alaverdi Sanahin nevű kolostora is a hegytetőre épült, ám ennek miliőjét már kicsit árnyékolta, hogy egy posztszovjet lakótelep felett áll.

 

Sanahin, fotó: Kenyeres Oszkár

 

Észak-Örményország Lori nevű tartományában jártunk, melyet behálóznak a Kis-Kaukázus hegyvonulatai és mély szurdokvölgyei, és amelyet látszólag megviselt a nehézipar összeomlása. Vanadzor városának látványa gyorsan el is űzött bennünket Dilijan felé, amely viszont egy hegyvidéki turistaparadicsom. Ezt azonban egyelőre nem volt időnk kiélvezni, jó volt végre megpihenni egy ilyen hosszú nap végén.

 

 

Kenyeres Oszkár

Nyitókép: Kenyeres Oszkár/Haghpat

Megosztás:

Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Ön lehet az első aki a tetszik gombra kattint!