Ki a magyar? Megérjük még a 22. századot?

A sorozat eddigi írásai próbálnak egységes irányba mutatni egy olyan közösségben, amely több sebből vérzik. Örülök, hogy végre a szlovmagyar értelmiségi réteg egy része felismerte a kommunizmus/rendszerváltás után milyen szerepet kéne vállalnia - lehetőleg erején felül. A szlovmagyar minimum mellett kell egy átfogó/megvalósítható/elfogadható stratégia - lehetőleg minél hamarabb közös nevezőre jutni, mert e nélkül semmit se ér az egész. Ékes példa Dél-Tirol, ahol foggal/körömmel/merényletekkel küzdöttek anno a jogaikért/jövőjükért, a Gruber-De Gasperi egyezmény máig minden kisebbség számára áhított cél, stb. Ehhez hasonlót kell elérni, felülvizsgálni a szlovák-magyar államközi szerződést és elérni egy kisebbség-többség szerződést, különben továbbra is fennmarad a megkülönböztett bánásmód. A szlovmagyar civil szféra egyáltalán nem választható el a pártoktól, hiszen ha megnézzük a CSEMADOK (még mindig a legnagyobb civil szervezet!) tagok jelentős része MKP/Híd tag, az újonnan létrehozott szervezetek meg egy-egy MKP/Híd közeli politikushoz köthető, és kevés az igazán független egyesület ... ez is megérne egy külön bejegyzést. Kivétel a Fórum Intézet, amelynek vezetői kezdeményezték ezt a cikksorozatot - még ha Kerekasztal néven is. A Kerekasztalra hatalmas szükség van, főleg ha meg tudja erősíteni a pártpolitikán kívüli civil szervezeteket, állandóan le tudja ültetni a pártokat, eredmények tud felmutatni és - ami még fontosabb - integrálni tudja a szlovmagyar vállalkozói szférát. A munkanélküliséget csak munkával lehet kezelni, egységes fellépés mindig erősebb mint külön-külön. Ennél még fontosabb felismerni, hogy Csallóközön kívül is vannak magyarok ebben az országban, ezért egyként kell küzdeni - nem pedig nyafogni, hogy középen/keleten fogy a magyar, mert mind elvándorol Pozsony/Csallóköz környékére. Nem levágni kell a beteg testrészt, hanem gyógyítani, azt pedig csak úgy lehet ha oda viszik a kezelést ahol szükség van rá - értsd munkát, infrastruktúrát, stb. Ezért kell egyként kiállnia a szlovmagyar gazdasági elitnek (mert van ilyen), városi vezetésnek, Kerekasztalnak - ha már a pártok ebben csődöt mondtak. Igen, fontos definiálni mi/ki a szlovmagyar, de az még fontosabb, hogy legyen egy stratégia, amelyet meg tudunk valósítani a múlt/jelent/jövő érdekében.

Az írásának van egy eleme, amivel messzemenően egyetértek, megfogalmazásában pedig, a maga módján csaknem zseniálisnak tartom. Ez a fogyás érzékeltetéséhez használt „kép”, a naponta 17 emberrel fogyatkozó közösségről. Eléggé mellbevágó adat, kellően képszerűre csiszolva, hogy mindenki értse az ismert tényekből levonható következtetések lényegét és felfogja várható következményeinek súlyát és mélységét! De egyúttal meg is válaszolja, nyilván célzatosan az írás frappánsra faragott címét is, hiszen bárki utánaszámolhat annak, hogy az ismert fogyatkozási ütemet egyszerűen továbbvezetve a ködösen sejlő jövőbe, megközelítőleg 75 év alatt, tehát még a 22. évszázad előtt kell „lenullázódnia” e közösségnek. Az ismert tendenciák nyílegyenes extrapolálása a jövőbe persze csak propaganda-gyártási szinten hasznosítható eleme a demográfiai előrejelzéseknek, de figyelemfelkeltő húzásként rendszerint beválik, és az alaposabban kidolgozott lehetséges jövőbeli forgatókönyvek közé, intő jelként, általában be is kerül. Tehát elképzelhető ennél kicsivel, némileg és erőteljesen kedvezőbb, szebb és borúsabb, rondább változata a megvalósulható jövőnknek egyaránt. Néhány egyszerű tényt azonban mindenképp rögzíthetünk. Például azt, hogy a „szlovákiai magyarságnak”, akár mint statisztikailag körülhatárolható sokaságnak, akár mint feltételezett, képzeletbeli, vagy élő-eleven, működő-működgető közösségnek semmiféle megnevezhető, valóságos demográfiai tartaléka nincs. Sem időben, azonosítható és „számszerűsíthető” nemzedékekben, sem térben lehatárolható csoportokban, közösségekben.

Az „emberkerülő félbolond” – észak jelképszerű alakja Hamvasnál. Kissé féloldalas alátámasztásképpen számtalan alakot idézhetnénk akár a valós életből, a szlogyar mindennapok falusi közösségeiből, akár a virtuális valóság sok száz „kommentelője” közül is. A nevükben, s nekik ajánlanám az alábbi eszmefuttatást. Ha valaki tényleg, igazán komolyan fontolgatja a szlovákiai magyarság nagyon-nagyon-nagyon hosszú távú fennmaradásának és fenntartásának lehetőségeit, szerintem a leghelyesebben akkor jár el, ha teljes mellszélességgel kiáll az 1918/19 fordulóján a csehszlovák tárgyalódelegációk által kidolgozott területi követelések maximális teljesítése mellett! Pozsonyi hídfőt a Fertőig! (inclusive: Mosonmagyaróvár) Komáromi hídfőt a Tatai-tó déli partjáig! (A gerecsei sváb falvak maradhatnak.) Követeljük Esztergomot, a dorogi medencét s a pilisi szlovák falvakat; a Dunakanyart, Visegráddal együtt, egészen Vác „magasságáig”, majd onnan keletre a „természetes Szlovákia” déli határait; a hegylábak mentén Nógrád, majd a Mátraalja és a Bükkalja vonala egészen a Bodrog-torkolatig, s ha már, akkor szüntessük meg végre a Bodrogközt kettéharapó agyament, értelmetlen határt is; követeljük Tokaj alól a Tisza-jobbpartot egészen Tárkányig! Na, így „kikerekedve” akár hosszabb távon is, talán még az idők végezetéig is fennmaradhat a természetes határaihoz végre hozzájuttatott „örök” Szlovákián belül az ottani boldog és kellően erős magyar kisebbség. Ezek közé a mai, igazságtalan határok közé szorítva mi egyéb lehetne a szerencsétlen szlovmagyar kisebbség sorsa, mint amit az ezeréves barbár elnyomást elszenvedett szlovákoknak is szántak a dölyfös ázsiai úri magyarok; eltűnnek a történelem alatti lét süllyesztőjében… Előtte még kapnak egy szép új nevet, erről meg ne feledkezzünk! Hogy ne kelljen immár ekképpen se azonosulniuk a végre az őket joggal megillető helyre, az európai történelem szemétdombjára hajított konok mucsai magyarokkal, boldogan válhatnak öntudatos szlogyarokká, ami már ez európaivá válás előszobájába is bejuttathatja őket! Van ennek történelmi párhuzama, hiszen láttuk, hogy mi lett a „jó atyafiakból”…

Komolyra fordítva a szót! …és az érthetőség kedvéért le is egyszerűsítve kissé. Magyarként, ha igazán akarja, ki-ki addig maradhat ember a világban, akárhol, amíg a tartása, esze, ereje, leleménye bírja! Magyarként, ha igazán akarja, addig maradhat közösség a világban, akárhol, amíg a közösséget alkotók tartása, esze, ereje, leleménye bírja, s amíg találni kedvet, elszántságot, intézmény-fenntartást vállaló áldozatot tagjaiban arra, hogy a köréhez tartozók leszármazottait e közösségbe tartozáshoz hajlítsa, vagy megnyerő arculattal bíró magabízó erős közegként akár másokat is magához vonjon! A Szlovákia mai határain belüli településeken létező magyar közösségek pillanatnyi állapotát a legpontosabban talán úgy lehetne jellemezni, hogy a legtöbbjük, jól érzékelhető jelekből ítélhetően, tartása, ereje végére ért. Leszármazottai, utódai alig születnek, a közösségbe tartozáshoz hajlító tudás, lelemény elkopott; megfáradt, meghasonló, zavarodott és rejtőzködéshez szokott közegként számottevő vonzereje többé nincs. Kívülről leginkább kedvetlen, elbátortalanodott, a közösség fennmaradásához szükséges intézmények működéséhez, fenntartásához, megvédéséhez nélkülözhetetlen áldozatok vállalására képtelen, vagy egyenesen elutasító, fásultan fogyatkozó, elemeire bomló népségnek tűnik. De lehet, hogy mindig ilyen volt, amióta csak, több mint 80 éve már, létezik. És lehet, hogy túlságosan sommás, elnagyolt ez az ítélet. Lehet, hogy nem különbözik semmiben környezetétől, az őt körülvevő, vele együtt élő, más azonosságtudatokat ápolgató-pátyolgató közösségektől. Lehet, hogy nem vettem figyelembe a közösségekhez tartozó fiatalabb nemzedékek egy részében tapasztalható növekvő tettvágyat és egyre ötletesebben kivitelezett megnyilatkozásokat. Lehet. De egy igazán élni akaró közösség egy dolgot egyszerűen nem tesz, nem tehet; nem fogyatkozhat olyan tartósan, olyan közönyt tanúsítva e fogyatkozás veszélyeire hivatkozó figyelmeztetésekkel szemben, legfeljebb a végső beletörődés dühösen elutasító gesztusai mögé menekülve, ahogyan a mai Szlovákia településein élő magyar közösségek teszik. Pontosítani kell. Mert a közösség „csak úgy” nem nyilatkozik. Ahogyan e közösség nevében megszólaló sokféle szereplő legtöbbike „teszi a dolgát”, az, ami igazán kétségbeejtő. Természetesen általános „magyarprobléma” ez, nem tagadható. De rossz úton járunk-e akkor, ha az általános magyarprobléma részének tekintjük egyáltalán már csak azt is, hogy – és ahogy – a „szlovákiai magyarság” megmentésén eszelünk itt. Arra gondolok, hogy talán része e közösségeket jellemző helyzet kialakulásának az a kényszer is, ami őket felismerten vagy csak sejtetten arra sarkallja, hogy magukat ne egyszerűen magyarként, hanem „szlovákiai magyarként” igyekezzenek azonosítani. Merthogy a „magyarnak” levés algoritmusa, vagy szoftvere egy használható, bejáratottnak tekinthető program. Ha a közösség a magyar nyelvet használja, kizárólagosan vagy akár csak elsődlegesen is, ha tagjai a múlt idő „magyar” értelmezésének legalább alappilléreit ismerik és használják is – ünnepek, évfordulók, pantheon –, ha hangsúlyosan a magyar nyelv közegében terjesztett és értelmezett kulturális minták és teljesítmények fogyasztói és esetleg alakítói is, akkor bármely tagja egészen biztos lehet abban, hogy a világon bárhol, más magyar közösségek tagjai őt is magyarnak fogadják el. Függetlenül minden helyi íztől és színtől, ami óhatatlanul és természetesen szövődik bele megnyilatkozásaikba, sőt; általában a magyar közegen belül – leszámítva az egyetlen világváros olvasztótégelyeiben formált közösségek némelyikét – ezt az egyéni egyedi arculat-árnyalatot nem csak „díjazzák” és bátorítják, de egyenesen elvárják. Pontosítható még a „világon bárhol” kitétel is. Merthogy létezik nyelvünkben az a fogalom, amely azonosítja a földi valóságnak azokat a helyeit, ahol ezek a közösségek elsősorban és eredetileg is előfordulnak. Eredetiségük az adott helyhez köthetően olyan erős, és meghatározó, hogy a legtöbbjük még ma is „klasszikus” etnikumként, vagyis az adott földrajzi hely arculatának egyedi sajátosságai által erősen befolyásolt nyelvközösségként működik. Ez a fogalom pedig nem más, mit a „magasba mentett haza”; a Kárpát-medence. Nos, ehhez képest a „szlovákiaiság” mibenléte alig tisztázott kérdéskör. Ha nem így lenne, ez a vita sem folydogálna. Kérdés, hogy egyáltalán van-e értelme a „szlovákiaiság” tisztázásának. Az meg már aligha vitás, hogy egy homályos fogalomra építeni az azonosságtudat-képzés alapjait, ehhez kötni a közösséghez tartozás megítélésének kereteit, csak rossz döntés lehet. Ha az alapok gyengék és a keretek bizonytalanok, annak a következménye csak a közösség meghasonlása és végső soron a felbomlása lehet.

A cikk egyik lényeges passzusát idézem: "Egyetlen közös szlovákiai magyar társadalmi minimum van, melynek megalkotása nem képezheti a magyarok közti verseny tárgyát. Az elmúlt két parlamenti választás után meggyengült a szlovákiai magyarság politikai jelenléte. Megosztottsága óta megszűnt önálló politikai tényezővé válni, mert egymaga (értsd szlovák szavazatok nélkül) már nem képes saját magyar pártot bejuttatni a parlamentbe. Hiba volna azonban, ha ennek hatására a civil szféra egyfajta versenyt kezdeményezne a honi magyar politikummal szemben jövőképünk megalkotását illetően. Ugyanazt a hibát követné el ezzel, mint amit vele szemben anno az egységes magyar politikum képviselt, hogy kizárólagosságába zárkózott, lenézve a körülötte levő világot." Ebben egyetlen megállapítást árnyalnék: a civil szféra nem fog versenyezni a két magyar érintettségű politikai tömörüléssel, ui. ezeket a pártokat is csak "civilek" alkotják és mivel számszerűleg kisebb halmazt alkotnak, ráadásul a civil szféra sokkal differenciáltabb és jóval több független gondolkodású (!!!) értelmiségit képes felvonultatni, nem versenyezni kíván a politikummal, hanem kötelezni szeretné a sokkal következetesebb és tartalmasabb érdekképviseletre. Amennyiben bármelyik politikai párt a maga uszályába szeretné vonni a civil szféra egyik-másik emberét, csak azzal a hátsó szándékkal akarhatja, hogy a maga nívójára "süllyeszti". A civil szféra csak akkor lehet igazán hatékony, ha következetesen képviseli a maga törekvéseit. Mivel nem kell a parlamentben kompromisszumokat kötnie és ha történetesen a párt kívül rekedt a törvényhozáson és emiatt mindenféle ajánlatokkal és ígéretekkel szeretné a választók kegyeit elnyerni, ez a civilekre nem vonatkoztatható, hiszen ők csak meggyőzni szeretnék az ingadozókat, a kételkedőket, az identitásukat feladni készülőket. Ők arra kell, hogy buzdítsák az embereket, hogy ne hagyják a döntés lehetőségét kizárólag a politikumra, elvégre mindenkinek lehet kellő ereje és hatása a politikusokra, mert ők csak a választók jóindulatából lesznek azok, akik. És végeredményben a civilek döntik majd el azt is, hogy melyik pártnak lesz itt továbbra is létjogosultsága, feltéve, hogy a cél a magyarság megmaradása és önépítkezése.

Mi lenne, ha végre elkezdenénk használni a "felvidéki magyar" megnevezést a "szlovákiai magyar, szlovmagyar, stb" megnevezés helyett? Mit akar a szerző nemzetmegőrzést (a korábbi szerzők is persze), ha eleve más nemzettesthez csatolja a megnevezésünket? Nomen est omen, mondja a régi mondás is. Tehát, hogy akarjuk meghatározni magunkat, ha eleve ódzkodunk meghatározni is azt MAGYARNAK?! Addig ez az egész egy nagy színjáték, s csak bizonyos "értelmiségi körök" képmutatása a nyilvánosság előtt, már bocsánat...

"Ahogy e sorok szerzője korábban már leírta, dicséretes, ha a szlovákiai magyar politikum és civil szféra különválasztható egymástól. Az azonban kevésbé, ha a jövőnk, túlélésünkkel kapcsolatos közösségi témákban egymással párhuzamosan és nem egymást segítve cselekednek. Egy limitált lehetőségekkel bíró kisebbség nem engedheti meg magának ezt a luxust! Ha az amúgy is szűkös energiánkat nem koncentráljuk, sokkal nehezebb az előre lépés." Zsolt, írnál erről bővebben? Nem a cikkel van bajom, csak kérdem, hogy mit értesz koncentráció és párhuzamos cselekvés alatt, mert ez így nekem kicsit homályos. Hogy nézne ki az egymást segítve cselekvés? Miben látod a civilek és pártok viszonyának hiányosságait, és mi lenne ez helyett a jó felállás?

Még egy kérdés: "A szlovákiai magyar civil értelmiség súlyos felelőssége pedig abban rejlik, hogy ehhez a kettősséghez sokáig némán asszisztált (bár újabban mintha kezdené megérezni felelősségének a súlyát)." Milyen kettősséghez?

Részemről a "felmagyar" kifejezést használom, de térjünk a lényegre : az első hozzászóló vágyaink netovábbjának tekinti Dél-Tirol kapcsán a Gruber - De Gaspieri osztrák-olasz egyezményt. Könyörgöm, van nekünk ilyen államközi szerződésünk. A magy-szlov /és magy-rom/ alapszerződésnek kötelező része az Európa Tanács parlamenti közgyűlésének 1201-es ajánlása /1993/, amelynek 11. cikkelye területi autonómiáról beszél. Szlovákia erre kötelezettséget vállalt. A hiba ott lett elkövetve, hogy ez a helyzeti előny nem lett kihasználva, és Mo úgy segítette be Szlovákiát az EU-ba, hogy ennek teljesítését nem kérte számon, s erre a bárgyú és alkalmatlan felmagyar politika sem kérte fel. Most már sokkal nehezebb lesz ezt érvényesíteni, de az osztrák politika megmutatta, hogy ez nem lehetetlen. A nemzethalál nem lehet kisebbségi minimum. Annak olyannak kell lennie, ami képes az asszimilációt megállítani, ennek minimuma pedig a területi autonómia. Európa úgymond sikeres kisebbségei ezt tüzték ki célul. Az ilyesmit nem lehet valamiféle "modernizációval" megoldani. A finnországi svéd társadalom elég modern, de a szárazföldi svéd részeken nem állt meg az asszimiláció. Az Aland-szigeteken, ahol terűleti autonómiájuk van, ott nincs asszimiláció.