A Beneš-dekrétumok 1946 nyarára nagyon megfélemlítették a felvidéki magyarságot. A csehországi katasztrofális munkaerőhiány enyhítésére önkéntesen csak nagyon kevés magyar jelentkezett. 1946. november 17-én kényszer közmunka kezdődött el, amely a Belügyi Megbízotti Hivatal 1946. szeptember 1-én kiadott bizalmas rendelete szerint valósult meg. A hivatal elrendelte, hogy a déli járásokban élő összes magyar nemzetiségű személy „átcsoportosítható”.

 

Egyházasbástról Mede Júliát (született Bujna Júlia) és egykori családját vitték ki Csehországba, akit a család kálváriájáról kérdeztem.

 

Hogyan emlékszik erre?

 

 hirdetes_810x300  

Gyermek voltam, de sok mindenre emlékszem. A családokat egy bizottság válogatta ki. Sokan „trükköztek”, volt, aki szappant evett, habzott a szája. Még olyan családot is kiválogattak, ahol a családfőnek hiányzott a keze. Apám juhász volt, de akkor már beteg. Családunkat, apámat, anyámat, két testvéremet és engem, hetven évvel ezelőtt, 1947 januárjában vitték el. Óbástban a pusztán laktunk, oda jött értünk a teherautó, a legszükségesebbeket pakolhattuk fel.

 

Mede Júlia (született Bujna Júlia). Kép: Körkép.sk, Mede Géza

 

Ajnácskőn bevagoníroztak, majd három napig utaztunk. Az utazás keserves volt, hideg volt, fáztunk. Furcsa, hogy akkor, gyerekként egyfajta élményként éltük meg azt. Emlékszem, Brünnben ámulva néztük az állomás és a város fényeit. Addig sosem láttunk mi még világot.

 

Hová kerültek?

 

A Havličkov Brod-i járás Štoky községében tettek ki minket. Kicsiny volt a lelkünk. A csehek kedvesen fogadtak. Ez egy kicsit megnyugtatott bennünket, hiszen tudtuk, nem nagy hasznot jelenthettünk nekik, három gyerek és egy beteg családfő. Takaros házat jelöltek ki a számunkra, melyet korábban németek laktak, akiket egy, a falun kívül levő katonai táborba lakoltattak ki.

 

Mint gyerekek hamar összebarátkoztunk a helyiekkel, annak ellenére, hogy nem tudtunk egy szót sem csehül. Az első szó, amit megtanultam a „honem, honem” (gyerünk, gyerünk) volt. Azután megtanultuk a nyelvet, a húgom olyannyira, hogy amikor hazajöttünk, már magyarul sem tudott, így azt újra kellett tanulnia.

 

„A bizonyítványomat azóta is őrzöm, gyakran előszedem és nézegetem.” – Kép: Körkép.sk, Mede Géza

 

Iskolába jártunk, a bizonyítványomat azóta is őrzöm, gyakran előszedem és nézegetem. Ilyenkor sok minden az eszembe jut, szép emlékeim vannak.

 

A csehek mindvégig jól bántak velünk, nem voltak konfliktusaink. Volt, hogy kutyát is sütöttek nekünk, szép, kövér kutyáik voltak. Jól nézett ki, de apám nem hagyott enni belőle. Restelkedve mondta nekik, hogy ez nálunk nem szokás.

 

Ők is, mi is azon igyekeztünk, hogy minél elviselhetőbbé tegyük az ottlétünket. Úgy gondolom, hogy ez sikerült is.

 

Végül visszajöhettek, visszajöttek?

 

1948-ban aztán nem hivatalosan hazajöhettünk, a bútorokat, holmikat hamarabb hazaküldtük. Emlékszem, a búcsúzkodás nagyon megható volt, jó emberek a csehek.

 

„Iskolába jártunk, a bizonyítványomat azóta is őrzöm, gyakran előszedem és nézegetem. Ilyenkor sok minden az eszembe jut, szép emlékeim vannak.” – Kép: Körkép.sk, Mede Géza

 

No, megint izgulhattunk, hogy mi vár ránk odahaza. Már nem volt meg a házunk, az itthonmaradt holmi és az állatok is „elkallódtak”. Egyházasbástban szépen fogadtak bennünket, házat kaptunk, segítettek mindenben. Hálából mi pedig cseh verseket szavaltunk nekik, érdeklődéssel hallgatták. Lassan, lassan aztán bekapcsolódtunk az itteni életbe.

 

Kárpótlást kaptak?

 

Többször kértük, nem adtak. Azt írták, hogy várjuk meg a rendeletet, de hát az késik. Talán még megélem, hogy kapunk valamit.

 

Mede Géza 

 

Nyitókép: Mede Júlia (Fotó szerzője: Mede Géza)

Megosztás:

Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Eddig 38 olvasónak tetszik ez a cikk.