DAC – Slovan rangadó előtt

Másfél hónappal az örökrangadó előtt már mindenki a DAC – Slovan mérkőzésről beszél. A karhatalom valószínűleg már most edzi droidjait, a nagy napon úgy ellepik majd Dunaszerdahely városát, mintha maga a drogbáró, Pablo Escobar elfogására készülnének.

Sosem értettem, mitől is tart az állam ennyire? Frusztráló a több ezer magyar ütemes kántálása? Szinte naponta kapok megkeresést, telefonhívást, hogy nem tudok-e jegyet szerezni az ominózus összecsapásra. Nem, nem tudok. Talán szándékomban sincs. Írom is, miért.

Egy vérmes szurkoló, aki igazán szereti a csapatát, nemcsak az ilyen meccseken véteti észre magát. A buzdítás, kiállás a srácok mellett az idegenbeli mérkőzéseken hatványozottan kívánatos. Sőt akkor is, amikor nehezebben megy a szekér. Nem az az igaz hívő, aki csak vasárnaponként és szent estén mutatja meg magát a templomban.

   

Pár éve, mikor a klub új vezetést kapott, valami elindult a Csallóközben, amely mára Kárpát-medence szerte rezonál. Megpendíti a lelkekben lapuló nemzeti húrokat. Több mint foci és több mint puszta rajongás. Ezt ne fojtsuk le egy mérkőzésre. A tökmagot köpdöső, szelfiző szurkoló elveszi a lehetőséget attól , amiről Ákos is énekel „akad aki érti mit jelent, hogy az a húr csak megfeszülve zeng.”

Most kell elkapni a pillanatot, amikor ennyien útnak indulnak Erdélyből, Bodrogközből az Ipoly mentéről. Amit nem sikerült a politikusoknak elérniük, megteszi helyettük a 11 játékos és az a közeg, amely egyedülálló a szlovák stadionokban. A foci összekovácsol bennünket.

Sokszor egy mozzanatot nem tudok felidézni az adott párharcból, mert magával ragad a hév, az átszellemült szurkolás. Ahogy a sorokat végigpásztázom tekintettemmel, megnyugvással tölt el a több ezer magyar látványa.

Ha „csak” egy sportesemény erejéig is, de megmutatjuk, hogy összetartozunk. Lehet hiú ábránd, de bárcsak az élet más területein is látnék ilyen mértékű kiállást egy nemes ügyért. Kisiskoláink fölött örökké ott leng Damoklész kardja, nyelvi jogaink megtépázása sokszor ejtett már csorbát azon a palloson. Legyen mindegy egyes alkalom egy ünnep „mikor a csapatomat a stadionban látom.”

E szimbolikus nap november 4-e a magyar történelem fekete betűs napjának előestéje. Ekkor rohanta le a Szovjetunió Magyarországot, esélyt se hagyva a szabadságba vetett hitnek egy szeletére sem. Akkor a barikádokon igaz, bátor szívű harcosok álltak. E szimbolikus napon szálljuk meg mi is a MOL Arénát, feltétel nélküli kapitulációra késztetve a pozsonyiakat.

De addig még van pár mérkőzés ahol el kell a szurkolás akkor is, ha nem úgy megy a játék, ahogy szeretnénk. Egy anya minden hibájával és erényével együtt szereti a gyermekét. Ahogy mi is a DAC-ot.

Dian Csaba