Ballagott az unokám. Ünnepélyesen, kiöltözve, kis tarisznyával az oldalán. Maga mögött hagyja életének egy szakaszát. Maga mögött hagyja az iskolát, amely kilenc évig volt az otthona.
Az elhangzó ünnepi beszédek erről ékesebben beszélnek. Szólnak a diáktársak, szólnak a pedagógusok.
Az iskolatársak kis- és nagy-csoportjai csendesen, megilletődve, kicsit talán irigykedve figyelik a ballagókat.
– Jó nekik – gondolják – ők már mennek az „életbe”!
Az udvaron ünneplőbe öltözve, szebbnél szebb virágcsokrokkal a szülők, nagyszülők, a hozzátartozók várakoznak. Nagy esemény ez a család életében.
– Eljött ez az idő is. Jaj istenem gyerekek, csak ne siessetek nagyon abba az „életbe”!
Nézem őket, nézem az unokámat. Vajon tudja-e, mi vár rá? Vajon tudja-e, hogy milyen lesz az a sokat emlegetett „nagy élet”? Olyan lesz-e, amilyennek elképzeli az álmaiban?
Kattognak a fényképezőgépek, én is elővettem. Elővettem, hogy fényképezzek és hogy egyben eltakarjam az arcom. Éreztem, hogy elérzékenyülök.
– Istenem, istenem, megtettünk-e mindent ezeknek a gyerekeknek a jövőjéért?
Mede Géza
A cikkben szereplő képek a szerző felvételei
Megosztás:
Tetszett önnek ez a cikk?
Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.
