A regionális Limes -Anavum Honismereti Társulás kezdeményezésére tavaly emlékeztek meg először a „doni katasztrófáról” Párkányban. Az idén Szőgyénben folytatódott ez a hagyományteremtő céllal életre hívott  emlékezés, melynek különlegessége, hogy pontosan 75 éve 1943. január 12-13-án indította a szovjet hadsereg azt a nagy erejű támadást, amely a második világháború legnagyobb magyar katasztrófáját eredményezte. 

 

Fotó: Bokor Klára

 

Bréda Tivadar a Limes-Anavum Honismereti Társulás tagja elmondta,”egy hosszú molinóra 32 település hősi halottainak nevei kerültek, de nem csak a hősi halottakra, de a hadiárvákra, hadiözvegyekre és azokra is emlékezünk, akik visszatértek és tanúságot tettek az elképzelhetetlen szenvedésekről.”

 

Fotó: Bokor Klára

 

 hirdetes_810x300  

A megemlékezés a Nagyboldogasszony-templomban kezdődött, ahol Farkas Zsolt atya szentmisét mutatott be a hősökért, és a kultúrház előtti emlékparkban folytatódott. Köszöntőjében Vígh Gábor polgármester elmondta,  a doni katasztrófa kapcsán minden elhunyt szőgyénire emlékezünk, akik a második világháborúban vesztették életüket. S mivel nagyon sokan a helyiek közül a doni harcokban estek el, ezért került annak idején a II. világháborús emlékmű alá egy marék föld is a Don folyó környékéről.

 

Fotó Bokor Klára

 

A történelmi visszaemlékezést Dr. Ravasz István alezredes, hadtörténész és muzeológus tartotta.

 

„…Ha a magyar 2. hadsereget a szemben álló szovjet, akár a szövetséges német  hadsereg harcértékével vetjük össze, erején felüli helytállást tanúsított. Nem áldozatul dobták oda a szövetségi hűség oltárára. A honvégeket győzni, pontosabban részt venni küldték a keleti hadszíntérre, hogy ott legyenek a német győzelem kivívásánál. … A kivonuló csapatoknál is kimutatható ez a hit, de amikor már a Don nyugati partjain a betonkeményre fagyott földbe ásva, 30-40 fokos hidegben várták a szovjet haderő támadását, a végső győzelembe vetett hitük már nem volt sehol. …

 

Ez volt az a pillanat, amikor a Don mentén kiépített cérnavékony állásokból a magyar honvédek talán utolsó levelükben idézhették a Nagy Háború katonaköltője, Gyóni Géza sorait: A kis fiunkat édes lelkem, Csókold meg holnap is helyettem, Mert holnap nem lesz néki apja.. Mert rohannom kell új rohamra. …

 

A 2. hadsereg közel egy éves tevékenysége alatt 125 ezer honvédet és munkaszolgálatost vesztett. Közel 30 ezren estek hadifogságba vagy tűntek el a végtelen orosz mezőkön. 50 ezren haltak hősi halált. Gondoljunk csak bele, 125 ezer katona, negyedmillió család, amely elvesztette egy vagy több tagját, s nem egy esetben magva szakadt több évszázados famíliáknak.”

 

Fotó: Bokor Klára

 

Az emlékezésen verset mondtak Méri Mátyás és ifj. Zsákovics László, Pálmai József pedig gyönyörű énekeivel gazdagította a műsort. Szívhez szólóak voltak a Nagyölved-Szőgyén aranysávos dalárda katonadalai, melyek nem egy emlékezőt megríkattak. Közreműködtek még az oroszkai Military Historical Musseum katonai hagyományőrzői, a 9. Vörössipkás Zászlóalj Felvidéki hagyományőrzői valamint a 32. sz. Szent Mihály Cserkészcsapat.

 

Fotó: Bokor Klára

 

Aki visszatért a Don poklából

 

A 22.00 óráig tartó virrasztáson felolvasták Fábián Ferenc (1920- 2013) visszaemlékezését, aki egyedüli szőgyéniként tért vissza a fagyos doni pokolból. Történetét 87 évesen mondta nekem diktafonra, amikor Elrabolt évek könyvhöz gyűjtöttem anyagot.

 

Fotó: Bokor Klára

 

Részlet Feri bácsi történetéből:

 

„Több mint hat hónapig állt a front a Don partján. Néhány orosz azonban azokban a falvakban maradt, amelyeket elfoglaltunk, s bizony már akkor érzékeny veszteségeket okoztak nekünk. Archangelszkoje, Jablocsnoje falukban tízes sírokba temették a magyar honvédeket, több falumbéli is ilyen sírban nyugszik.

 

Én a tisztemmel előretolt állásban szolgáltam. Az volt a feladatunk, hogy telefonon figyelmeztessük a hátunk mögöttieket a veszélyre vagy támadásra. Óriási szerencsém volt, mert januárban a tisztemmel együtt pár hétre a frontvonal mögé vezényeltek azzal a feladattal, hogy sajátítsuk el az új ágyúk használatát.

 

Ott kaptuk a hírt, hogy az oroszok 1943. január 13-án hajnali 3-kor áttörték a frontvonalat. Fejvesztve menekültünk a 30-40 fokos hidegben, hátrahagyva ágyúinkat, lovainkat. A legalapvetőbb ruházat, tisztálkodó szerek nélkül naponta úgy 40 kilométert gyalogoltunk. Az emberek tucatszámra fagytak meg az úton.

 

A vasút mentén jöttünk hazafelé a vérfagyasztó hidegben, amikor észrevettem, hogy egy olasz katona ballag mögöttem. Nézem, a bakancsok a vállán, ő pedig mezítláb – a talpa megfagyott, levált a lábáról és mintha papucsban lett volna, úgy klattogott. Borzalmas látvány volt, álmaimban még most is hallom a megfagyott húz kattogását.

 

500-300-as csoportokban jöttünk, mint a birkák pásztor nélkül. A tisztjeink elrejtették a rangfokozatukat, mivel az oroszok a tiszteket agyonlőtték. Hajnali 3-kor már mindig bekiabáltak az ablakon: „Bajtársak, magyarok, induljunk, hazamegyünk.” Van, aki a barátját, van, aki az apját támogatta, kitartásra buzdítva a végtelenségig legyengült embereket. Jól jött, hogy tudtam kicsit szlovákul, mert így legalább élelmiszert sikerült szereznem.

 

Az egyik faluban egy tehenet találtunk. A gazdája váltig állította „nedojí, nedojí”.  Én azonban ezzel mit se törődve egy mocskos sajkába fejtem a tejet, és gyorsan felhajtottam. Utánam már vagy huszan álltak sorban „bajtárs, adj legalább egy kortyot, már három napja nem ettem.” Olyan hidegek voltak, hogy a kapca belefagyott a bakancsba. Egy órát, kettőt lehetett csak aludni, különben megfagytunk volna.

 

Több mint egy hónapig meneteltünk. 1500 kilométert tettünk meg gyalog a Dontól Lengyelországig. Negyven kilósan, keléssel a hónom alatt kerültem kórházba, a tetűk annyira kirágtak, hogy csontig kivakartam a csípések helyét. Lefertőtlenítettek, felvágták a kelést, így a gyógyulás útjára léptem…”

 

Vígh Gábor polgármester koszorúz. Fotó: Bokor Klára

 

Dékány Rozi néni el is sírta magát az emlékezés alatt, hiszen az ő édesapjának is a Donnál veszett nyoma. Csak azt hallotta a hazatértekről, valaki rákiáltott: Antal ne menj arra! Ott vannak a bajtársaim – felelt és valószínűleg hősi halált halt. Fotó: Bokor Klára

 

Bokor Klára

Nyitókép: Körkép.sk/Bokor Klára

 

Megosztás:

Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Eddig 1 olvasónak tetszik ez a cikk.