Nyári hegyvidéki túrázgatásaim során az első három napban Késmárkon, egy szerény diákszállóban foglaltam szobát, ezt követően pedig Tátralomnicon egy elegáns hotelben. Mondanom sem kell, az utóbbiért ötszörösét fizettem a diákszálló árának. Persze, tudtam előre, hogy így lesz, hiszen főszezonban a Tátra nem olcsó mulatság.

 

Évtizedek óta szenvedek a parlagfű-allergiától, úgy gondoltam hát, az üdülés második felében egy kis luxust igazán megérdemlek.

 

Amikor kézhez kaptam az előkelő szálló szobakulcsát, a recepciós kisasszony felajánlotta, hogy elkísér. Tiltakozni próbáltam, hogy ugyan már, de ő kitartott szándéka mellett, állítva hogy nehéz lenne egyedül megtalálnom a helyet. Hát, igaza volt, tudta mit beszél. Az épület előtti gyalogjárón indultunk el a szobához, megkerülve az egész hatalmas épület-komplexumot, így a hotel virágdíszes utcafrontjáról egy hátsó, kültéri folyosóra jutottunk, melynek kövezete réseiből szívós gyomnövények törekedtek a fény felé.

 

 hirdetes_810x300  

 

Kicsit sokkolt a hirtelen váltás, mondtam is a kísérőmnek, hogy Bože môj, kde až to ideme.  Olyan volt az egész, mintha hirtelen egy 20. század eleji Kosztolányi regény előkelő házának a cselédföljáróján találnám magam. Félreértés ne essék, nem a cselédlépcsővel volt gondom –  hiszen szoktam én a szegénységet gyerekkorom óta, mindenféle rendszerben –  hanem a hozzá kapcsolódó árral … Persze elfogadtam akkor a helyzetet, hiszen fél napom így is elment a költözéssel, a fene sem akart már ilyesmire időt pazarolni…

 

Gyönyörű tágas földszinti szoba fogadott, a kényelmes fekhely, a csillogó-villogó csempézett fürdőszoba hirtelen el is feledtette velem az előbbi rossz benyomást. Csomagolni kezdtem hát, kifelé boldogan, amikor erős zajra, nyikorgásra lettem figyelmes. Ki kellett néznem, és látnom, hogy az ablakomtól két – három méter távolságra egy vas-szerkezetű magas állvány imbolyog, amelyen szakmunkások szigetelik az épület falát.  Mindenfelé száll a por, és a ledobált polisztirol szigetelőanyag.

 

 

Becsuktam gyorsan az ablakot, hogy ne kerüljön a szobába az építkezés szennye. – Sebaj – gondoltam magamban – elviselem, úgyis csak aludni járok „haza”.  Kicsomagoltam ügyesen, és máris elindultam, hogy egy kellemes sétával levezessem a negatív élmények feszültségét, és feledjemaz egészet.

 

Két perc múlva az épületkomplexum oldalánál lévő autóparkolóban találtam magam, amely már a szomszéd telekkel volt határos.  Ezen rég elhagyott, egykor gyönyörű villa sírta keserveit, körülötte több tíz négyzetméternyi területen hatalmas, nyakig érő giz-gazok, melyek közül természetesen a parlagfű sem hiányzott.

 

 

Nos, e látvánnyal betelt a pohár, hiszen ez elől a gyomnövény elől futottam a Duna-i síkságról egészen a Tátráig, és most itt van az orrom előtt. Visszafordultam hát a recepcióra, felsorolva az engem ért kellemetlenségeket. Főként azt nehezményeztem, hogy a szobafoglaláskor nem tájékoztattak az ott történő építkezési munkálatokról. Mert lett volna két egyéb szállás-lehetőségem is.  Továbbá megemlítettem a hotel háta mögé eső dzsungelt, melyen vidáman szaporodik a parlagfű, komoly egészségi gondokat okozva az arra érzékenyeknek.

 

 

Meg kell hagyni, a recepciós kisasszony nagyon udvariasan, sőt barátságosan végighallgatott, igaz, másik szobát nem tudott adni, de megígérte, hogy értesíti  feljebbvalóit és a kellemetlenségekért némi árengedményt eszközöl ki számomra. Úgy látszik részükről is fontos volt, hogy elégedett legyen a vendég, így a kedvezményt aztán valóban meg is kaptam.

 

Na, milyen jó, hogy szóltam – gondoltam magamban a hibákra rá kell mutatni, csakis akkor lehet azokat helyrehozni. Persze, mint mindenféle egyéb társadalmi problémánál, jó, ha az indulatainkat féken tartva, békés szóval, és kellő tisztelettel igyekszünk észrevételeinket jelezni.

 

Amikor a természet gyönyörködtet

 

Az egyezség után hamarosan félretettem a problémát, és innentől már valóban csak a hegyi túrák örömei töltötték ki napjaimat.  Az esetet követően látogattam el a gyönyörű vízesésekhez, előbb a Bilík menedékház, majd a Rainer kunyhó és a Zamkovsky menedékház irányába, valamint a Csorba-tóhoz. Persze mindeközben a Tátralomnic környéki séták sem maradtak el.

 

Az árengedményen kívül volt még egy pozitív hozadéka az esetnek, bár ez lehet csupán véletlen egybeesés is.  Miután jeleztem a portán, hogy nem igazán örülök a parlagfű látványának, másnap reggel meglepő kép fogadott:  a szomszéd telken, a gyönyörű múltját sirató villa bejárata körül egy férfi kézi kaszával vágta az „égig érő” gyomot. Csak ámultam a meglepetéstől, és szinte ujjongtam örömömben.

 

Ezt kell, hát persze, hogy ezt kell csinálni! Szépen, zajmentesen rendet rakni, ráadásul a környezet szennyezése nélkül. És megtanítani a sok lézengő munkanélkülit is erre a férfias foglalkozásra. Persze az lenne az igazi, ha tövestül sikerülne kitépni a gyomot, de annak máskor van az ideje. Most ez a lehetőség adódik… Bárcsak minden helyzetben ilyen rugalmas megoldás születne!

 

Egy férfi hagyományos kaszával munkához lát

 

A recepción lefolyt beszélgetésünk során szóba került még, hogy Magyarországon törvény teszi kötelezővé a parlagfű irtását, helikopteres felderítéseket is végeznek, és komoly pénzbírsággal illetik azokat a földtulajdonosokat, akiknek a területén virágzó parlagfüvet találnak.

 

Bár közvetlen hazaérkezésem után olvastam, és hallottam is a hírekben, hogy a parlagfű-törvény nem hozott kellő eredményt, mégis azt hiszem, ez a próbálkozás lényegesen több annál, mintha nem teszünk ellene semmit.

 

A teljesség kedvéért el kell még mondanom, hogy sétáim során Tátralomnicon nem egy ilyen gazdátlan, tönkrement épületet és indákkal befutott elgyomosodott kertet láttam az előkelő hotelek közé ékelődve.  Az ország egyik legfrekventáltabb helyén! Az egyik fejlődik, a másik tönkremegy.  Hű tükörképe valóságunknak.

 

Beltelki házrom és kertje térségünkben, a Duna-i síkon

 

Persze nagyon igazságtalan lennék akkor is, ha személyes érintettségem miatt csupán ezt a szépfekvésű tátrai várost bélyegezném meg, hiszen nem egy negatív kivétel, ellenkezőleg, vannak nagyon szép, gondozott részei is. És a parlagfű bizony szinte az ország valamennyi településén megtalálható, nálunk a déli régiókban meg főként.

 

Kérdés: ki az ország ilyen szintű elhanyagoltságáért a felelős? Úgy tűnik, Ady szimbolizmusa örökérvényű. A dudva, a muhar, a gaz, lehúz, altat, befed

 

Gyomlálni kéne, ha eljön az ideje! Alaposan, megfontoltan.

 

Buday Mária

A képek a szerző felvétele

Megosztás:

Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Ön lehet az első aki a tetszik gombra kattint!