Egy boldog luxemburgi, aki Bécset és Pozsonyt egy százéves házra cserélte az irtványokban

(…)

Szereti a kihívásokat

Emmanuel Luxemburgból származik, de már tíz éve Szlovákiában él. A szlovákot kicsit töri, de azért beszéli.

„Én egy könnyen alkalmazkodni képes ember vagyok,. Szeretem a kihívásokat, és szívesen tanulok meg új dolgokat. Szerettem volna egy más országban élni. Bécsben kaptam állásajánlatot, de ott nem akartam lakni. Luxemburgban négy hivatalon nyelv van, így nagyon sok országban megértetem magam. Mivel Szlovákia nagyon közel van Ausztriához  így tudtam, hogy itt egy új környezetben egy teljesen idegen nyelvet kell majd megtanulnom, és én pont ezt akartam”

 

– meséli.

   

Pozsony azonban nem a végállomás volt.

„Az irtványoknak jó a fekvésük, hiszen Pozsonytól csupán egy órányi útra vannak. Egy szép telket szerettem volna a kutyáimnak. Kínáltak egy falusi, felújított házat, de ott a kutyáim zavarhatták volna a lakosokat, itt viszont nyugalom van”

– mondja. Emmanuel végül egy százéves házat vásárolt pajtával, hatalmas telekkel.

(…)

A házba januárban költözött be. „Bent kabátot és sapkát kellett hordanom, hiszen öt fok volt. Mivel a ház vályogból készült, nem fűthettem ki, az ablakokon keresztül pedig húzott a hideg” – mutatott az udvarokra kirakott fából készült ablakokra. Azóta már kicserélte őket.

Mosollyal meséli a házáról, hogy: „Mondjuk úgy, hogy jelenleg minden rusztikus. Az életem azonban sokkal attraktívabb, mint a városban. Az nem szórakoztatott, hogy munka után hazamenjek, lefeküdjek a tévé elé vagy bevásárlóközpontba menjek. Itt azonban mindig van mit csinálni. Ha valamit megcsinálok, annak rögtön látszatja van” – dicsekedik Emmanuel.

(…)

Rengeteg terve van, de ahogy mondja, nem izgatja, hogy mikor lesz készen mindennel. Ami a leginkább szórakoztatja, az az alkotási folyamat, ahogy egy régi gazdaságot a számára megfelelő lakhellyé alakít.

Az álmok teljesítése

Megkérdezték, hogy miképpen is néz ki Emmanuel egy munkanapja. „Reggel kitakarítok a kutyák alól, megetetem őket, begyújtok a kandallóba, hogy felmelegedjen a víz, reggelit készítek és leülök a számítógép mellé. Ebédidő alatt tüzet rakok kint, majd a bográcsba dobok néhány kolbászt, és kint az udvaron ebédelek. Az ebédszünet alatt mindezt győzöm” – mondja azokról a pillanatokról, amelyeket az irodában dolgozó emberek általában nem élnek át.

Lehet, hogy valakiknek ez a robinsoni életmód unalmas, de Emmanuelnek nem hiányoznak a kollégái. „Megkülönböztetem a kollégákat a barátoktól, egyébként meg nem vagyok egyedül. Ha társaságra van szükségem, akkor találkozom a szomszédaimmal, kommunikálok a külföldi és a szlovákiai barátaimmal a közösségi oldalakon” – magyarázza.

(…)

Emmanuelt idegenként arról kérdezték, hogy mi az, ami meglepte Szlovákiában, esetleg milyen hatást váltottak ki belőle a szlovákok, de nem válaszol. Inkább ezt mondta: „Itt nem a szlovákokról vagy valamilyen más nemzetről van szó. Az emberek különbözőek, mindenki más. Sem Luxemburgban, sem a világ más tájain rögtön senki sem barátságos. Többször kell találkozgatni, aztán minden jobban megy, és ez így normális. Ha pedig isztok pár pohár szilvapálinkát, még jobban fog menni minden” – nevet.

(…)

Emmanuel valószínűleg jól érezné magát a kutyáival együtt Toszkánában, Svédországban vagy az angliai vidéken is. Ő azonban az Ótura melletti irtványokat választotta otthonául. A világ végén él, számára mégis ez a legszebb hely. Mi pedig csendben irigykedünk a vén hársfára és arra a szarvasra, aki éppen kidugta a fejét a ház körüli bozótból.

Aktuality.sk, Luxemburčan vymenil Bratislavu za storočný dom na kopaniciach. A usmieva sa

Nyitókép: Miro Miklas