(…) Azt írják, ahányszor angol csapat játszott Rómában, mindig vérfürdő volt (így jártak pórul 2001-ben a Liverpool, 2006-ban a Middlesbrough, 2007-ben a Manchester Utd, 2009-ben az Arsenal, 2012-ben pedig a Tottenham szurkolói), s hogy lehetőleg kerüljük el a Duca d’Aosta hidat, ami meccsnapokon nem is híd, hanem egy hídnak álcázott mészárszék, s hogy római szokás a seggbe szúrás, késsel: nem halálos, de fájdalmas és megalázó, bár ha egy kicsit feljebb döfnek, vesére vagy a csigolyák környékére, akkor baj van.
Na jó, akkor ez egy adrenalintúra lesz. Azt is írják, szigorúan tilos gyalog közelíteni meg a stadiont, s a Liverpool-szurkolóknak a belvárosban sem javallott felfedni klub-identitásunkat. Hát, izé. Nehéz lenne elhitetni magunkról, hogy pápai audienciára jöttünk.
Róma a mandulafenyők, a japán turisták és a szelfibotok városa. Nem mintha tudnék figyelni az ún. nevezetességekre. Régebben sem voltam az a kimondott bedekkeres kószáló, nincs affinitásom az ilyesmihez, most ráadásul minden kapucnis alakban bicskás gengszert látok, még a gyanúsan mosolygó reverendás padrékban is.
(…) Lehet-e negyven (negyvenegy!) évesen szerelmesnek lenni egy futballklubba? Úgy értem, nem csak szimplán kedvelni, hanem fejest ugrani, elmerülni ott, az illúzió legmélyén, szerelmünk tárgyába belezúgni, all-in, tudva, hogy a viszony reménytelenül egyoldalú, hiszen szerelmünk tárgya láthatólag tudomást sem vesz rólunk (hogyan is vehetne, hát kik volnánk, senkik), legföljebb amikor arról értesít, hogy „dear József”, itt az ideje a Liverpool Football Club bankszámlájára átutalnom újabb 40 fontot, ha meg akarom hosszabbítani az éves tagságomat.
Szóval, hogy lehet-e így élni, túl a (jaj!) negyvenen. Lehetni lehet, de – orvosi kifejezéssel – az életminőséget nem javítja.
(…) A Villa Borghese előtti gyűjtőpontról (Piazzale delle Canestre) buszkonvojjal utazunk az Olimpicóba, rendőri kísérettel. „We’ve conquered all of Europe, we’re never gonna stop.” Motozás, ellenőrzés, motozás, ellenőrzés. A stadionnál sirályok köröznek a magasban. Meg egy rendőrhelikopter. „From Paris down to Turkey, we’ve won the fuckin’ lot!”
Ötezer szurkoló kísérte el a Liverpoolt, a hangerő ennek megfelelő. Érdekes mix jött össze a vendégszektorban, kábé a kordzakós egyetemi proftól a mosdóba hugyozó köztörvényesig. Egy alacsony, köpcös fazon marihuánával üzletel, morzsolja, sodorja, eladja. Később ő püföli a szektor mögött a pléhkerítést. Jól szól. „Allez, allez, allez!”
Elválasztó szektor nincs, a plexiüveg mögül vicsorgó rómaiak széles gesztusokkal mutatják, hogy el lesz vágva a torkunk, a felebaráti szeretet jegyében.
Ciao, ragazzi, de nézzétek inkább a meccset, Mané már be is talált, ebből liverpooli BL-döntő lesz, hahó! „We shall not be moved!”
A hajrára még jut egy kis izgalom (meg egy bombagól: Nainggolan), aztán jöhet a vastaps. Wijnaldum, Henderson, Milner. Ezzel a középpályás-sorral jutottunk be a BL-döntőbe. Ezt csinálja valaki utánunk, ha szabad kérnem.
Páling, Topor, Vanicsek – csak hogy megvilágítsam.
Ebben a szezonban ez volt a második BL-meccsem a helyszínen. Mariborban kábé hét és fél percig voltam bent a stadionban (aztán kidobtak, lásd itt: https://bit.ly/2JZEqY1), Rómában hét és fél órán át, biztonsági okokból.
A buszunk 0:45-kor hagyja el a stadiont, visszavisznek a gyűjtőpontra, a Piazza delle Canestrére, legalábbis ez az első infó, de nem tűnik díjnyertes ötletnek, hogy éjnek évadján kitesznek minket egy kurva nagy, koromsötét park közepén, úgyhogy módosul a program, s végül a Termini vasútállomáson kötünk ki.
Éjjel fél kettőre érünk a szállásra.
Másnap céltalan lófrálás a városban, szitáló esőben. La Dolce Vita. Egy kis vendéglő (trattoria) falán egy aláírt Daniele De Rossi-mez lóg, bekeretezve. Erről eszembe jut Szepsi, az a resti, ahol egy cigarettacsikket illesztettek gondosan üveg mögé, és berámázva kitették a falra, állítólag Zámbó Jimmy tért be oda személyesen, s nyomta el a hamutartóban azt a bizonyos csikket, amelyből aztán kegytárgy lett. Legalábbis a helyiek így mesélik. Nem vicc. Az ilyen-olyan mániákkal meg függőségekkel amúgy sem ildomos viccelni.
Én már csak tudom.
Megosztás:
Tetszett önnek ez a cikk?
Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.
