Monika Luptáková: Ipolyságnak nincs esélye a haladásra, amíg a lakói maradiak

(…)
Kezdjük az alapoktól, tehát az iskolákkal. Nem vagyunk túl sokan, akik bepillanthattunk azokba a tankönyvekbe, amelyekből a kisebbséget okítják erre az olyannyira védelmezett nyelvre, a szlovákra. Ha beszereznének párat, rájönnének, hogy ez Önöknek sokkal fontosabb, mint az államnak.

Évek óta korrepetálok nyelvekből és az a magánvéleményem, hogy ezek a kiadványok gyújtósnak sem elég jók. A dolog iróniája, hogy egyrészt elvárás, hogy a kisebbség elsajátítsa az államnyelvet, ugyanakkor hasznavehetetlen segédeszközöket biztosítanak hozzá.

(…)

A lexikális tudás, melyet kizárólag könyvből sajátítanak el, mindig passziv nyelvtudás marad. Mondom ezt úgy, hogy egyetemi szinten tanultam nyelvészetet. A passzív annyit tesz, hogy értem-olvasom, de sajnos csak igen ritkán válik aktívvá (írom-beszélem). (…)

   

Ó de kár, hogy azok, akik viszont anyanyelvi szinten beszélik a szlovákot, a segítő szándék helyett megvetéssel és gúnnyal reagálnak az akcentusra és holmi ragozási hibákra!

Pedig annyira egyszerű!

A skandináv államokban tudják ezt.

Amikor Dániában jártam, legnagyobb meglepetésemre a televízióműsorokat angol nyelven közvetítették, dán feliratozással. Mégsem aggódott senki, hogy evégett gyermekeik tán nem sajátítják el az államnyelvet. Mindenki természetesnek vette annak lehetőségét, hogy valami újat tanuljanak.

(…)

A lényeg a következő: már az óvodában tanítják a norvég gyerekekkel a svéd dalocskákat, játékokat és hagyományokat. Ez fordítva is igaz, a svéd gyerekeket is megismertetik a norvég kultúrával. Így mire felnőnek, ismerni fogják egymást, ezért képesek lesznek megértésben és békében élni egymás mellett.

(…)

További példával is szolgálhatok: három évig dolgoztam Angliában egy középiskolán a kelet-európai migránsok gyerekeinek mentoraként. Röviden én voltam felelős a cseh, lengyel, magyar, valamint a szlovák gyerekekért is. Csak érdekességként: teljes munkaidőben fizettek azért, hogy tolmácsoljak, közvetítsek a családok és az iskola közt, ezzel növelve a gyerekek beilleszkedési esélyeit.

(…)

Azok számára, akik azt hiszik, hogy az államnak nem kell alkalmazkodni a kisebbséghez, van egy meglepő hírem: Kell!

Angliában például egy bankban nemcsak lengyel hivatalnokok vannak, hanem még tolmácsok is, akiket az állam fizet. Hiszen ha egy lengyel ember ott dolgozik és ott fizet adót, ez a legkevesebb, amit az állam megtehet érte.

Így hát örök igazságként könyvelhető el, hogy aki, akar, az megoldást keres, aki nem akar, az meg kifogást.

A választásokhoz annyi hozzáfűznivalóm van, hogy a polgármesterjelöltek feltűnő módon nem igyekeztek az itt élő nemzetiségeket megbékíteni egymással. Szomorú, nem?

(…)

Ennek a városnak nincs esélye a haladásra, amíg a lakói maradiak. Ugyanis egyidejűleg haladni és maradni lehetetlen. Így hát hiába lesznek új utak, házak, parkok, sose lesz itt igazán jó élni. Akkor lesz rend, ha a külvilágra nem egy olyan fejből fogunk kinézni, amelyben káosz van. Mellveregetésre a majmok is képesek, de gondolkodni csak az ember tud.

(…)

Lehet, idealistának tűnök, de tudom, hogy ez lehetséges. Jobban kéne összpontosítanunk a megoldásra, mint a problémák folyamatos boncolására. Nézőpontot váltani annyi, mint merni és nyerni. Tudom, mert próbáltam. És itt vagyok!

Monika Mimi Luptáková – Facebook

Nyitókép: archív