László Csaba: Beteljesedett amire vágytam, határon átnyúlóan érezni a magyarok egységét

(…)

A dunaszerdahelyi szurkolók külföldi mérkőzésekre is rendre elkísérik a magyar válogatottakat, legyen szó a futballistákról, a kézilabdázókról, vagy legutóbb a kolozsvári Eb-n játszó férfi kosarasokról.

Számukra az is egy kapocs az anyaországgal. Sok mindenre rádöbben az ember a dunaszerdahelyi stadionban, amire egy magyarországiban nem. Az ottani szurkolók számára a focicsapat több egy futballklubnál, több egy életérzésnél, több mint kapocs. Ott a hazai mérkőzéseken a szurkolói hangulat lényegében megtestesíti a határon kívül szorult emberek szomorúságát, hovatartozását és örömét. Abban a 90 percben mindezt úgy tudják kifejezni, hogy senkit nem bántanak meg vele.

   

Szakmailag mit mért fel, amikor felkérték az edzői munkára?

Határon túli magyar edzőként minden határon túli futballt figyeltem. Tudtam, hogy sokat ingadozott a klub a második és az első osztály között, de a Bayern München elleni szép eredményüket is láttam. Tisztában voltam azzal, hogy nehéz szériája volt a csapatnak, mert az új stadion építése alatt saját pálya helyett állandóan idegenben játszották az otthoni meccseiket is. A tulajdonos, Világi Oszkár azért keresett meg, mert úgy döntött, szükség van a változásokra. Nem kellett sokat gondolkodnom azon, hogy elvállalom-e a munkát, mert tisztában voltam vele, hogy – az érzelmi oldalon túl – szakmailag nagy kihívás lesz ott dolgozni.

Hatalmas lépés előtt áll a dunaszerdahelyi futball, az új stadion mellett új struktúrával, új célokkal. Éreztem, hogy nagy dolog lesz ebben részt venni. Az is lett. Az ott eltöltött egy évben az volt számomra  a legszebb, hogy a klub tulajdonosa meg tudja teremteni a feltételeket ahhoz, hogy az a hely minden labdarúgó számára vonzó legyen, így a szurkolónak van miért kimenni a stadionba. Egy olyan helyre, ami a határon kívüli magyar stadionok jelképévé, a közösségi érzés mintájává vált.

Ez is szerepet játszott abban, hogy az egész Kárpát-medencéből érkeztek szurkolók az otthoni mérkőzésekre?

Pontosan. Az volt az érzésem, hogy Magyarországról, a társadalom minden rétegéből járnak át hozzánk. Fradisták, újpestiek vagy debreceniek együtt szurkoltak a dunaszerdahelyiekért. „Együtt” voltak hatalmas „E” betűvel. Amikor kezdtünk egyre jobban szerepleni, már Kolozsvárról, Székelyudvarhelyről és Ukrajnából is jöttek a szurkolókkal teli buszok, hogy megnézzék, mi történik Dunaszerdahelyen.

Nem divatból, hanem egy életérzésért. Ezt abból látam, hogy ha nem nyertünk, az emberek nemcsak azzal foglalkoztak, ki volt jó vagy rossz a pályán, hanem együtt meg tudtak inni egy sört, és beszélgettek sok minden másról. Az teljesedett be, amire mindig is vágytam: határon átnyúlóan érezni a magyarok egységét.

(…)

Sok dunaszerdahelyi szurkoló szomorúan vette tudomásul, hogy nem hosszabbították meg a szerződését. Az egyik közösségi portálon erre azt írta egy Honvéd-szurkoló: ők sem repestek az örömtől, amikor a Dunaszerdahelyen önt felváltó, a Honvéddal bajnokságot nyert Marco Rossit hagyta elmenni a klub vezetése.

Kieső helyen vettem át a csapatot tavaly nyáron. Abban a helyzetben gyorsan és mindent megtettem, ami tőlem tellett. Hogy miért volt most a váltás? Lejárt a szerződésem, és nem lett folytatás. Ilyenkor az a legfontosabb, hogy az ember tiszta lelkiismerettel tovább tudjon lépni. A litván válogatottól én jöttem el, mert láttam, hogy már nem tudok többet hozzátenni az ottani munkához. Örülök, ha látom, hogy jót hagytam magam után. Kívánom, hogy az utódom is folytatni tudja azt a munkát, amit elkezdtem.

Jólesik rápihenni az előző nehéz szezonra, vagy örülne, ha már volna csapata?

Egy ideig jól esett a pihenés, és hogy több időt tudtam tölteni Edinburghban a feleségemmel és az ott tanuló lányaimmal. De szeptember elején már éreztem, hogy a semmittevés nem nekem való, és jó lenne újra dolgozni. Aminek el kell jönnie, az időben meg fog találni.

(…)

Heti Válasz: szeptember 21-én megjelent nyomtatott kiadás