Pataki Tamás: Mi lett volna?

Nem kell beszélni róla sohasem, de mindig, mindig gondoljunk reá – aki határon túli magyarként eszmél a világra, akaratlanul is megfogadja Juhász Gyula intését, sőt, kissé abszurdnak is tartja, hiszen világéletében szinte nem volt olyan nap, amelyen ne szembesült volna Trianon következményeivel, legyenek azok bármennyire hétköznapiak is.

Ilyen léthelyzetben egyszer csak rádöbbenünk, hogy a Trianon-paradigmában éljük az életünket, s mint nyelv a gondolkodást, akaratlanul is ez a tragikus történelmi esemény szabja meg vagy irányítja sorsunkat. Ez tény, nem hit kérdése. Persze először tiltakozunk, utána mégis elfogadjuk, hogy az 1920. június 4-én aláírt békediktátum nemcsak az ország és a nemzet sorsát állította kényszerpályára, hanem külön-külön 15 milliónyi emberét is, a legszemélyesebb szinten.

A düh, a fájdalom és az elfogadás után óhatatlanul arra gondolok, hogy mi, magyarok a jelen világa mellett a „mi lehetett volna, ha” örökké visszatérő kérdésének bűvöletében éltük és éljük meg a kisebbségi sorsot. De lehet-e egyáltalán a „mi lehetett volna, ha” nyomasztó átoksúlya alatt élni? Mert akárhányszor végigbolyongok szülővárosom, Dicsőszentmárton utcáin, a régi, sebzett pompájú épületek alatt annyiszor jut eszembe: mi lehetett volna, ha nem szakad meg a magyar világ folyamatossága?

   

Hol tartanánk gazdasági, kulturális, infrastrukturális és szellemi téren? Vajon román szakközépiskola működne-e az egykori vármegyeházában, és csak román iskola az egykori magyar királyi állami népiskola Kós Károly tervezte épületében? Vajon abroszos vendéglő működne a Pekry-kastélyban, vagy ugyanazok laknának-e a Villa-sor festői házaiban?

Vajon ugyanilyen csodálkozva kérdezi a románok legifjabb nemzedéke: hogyan kerültek ide Erdély közepébe a kétezres években a magyarok, s ugyan mit akarnak itt? A gond az, hogy ez a fajta értetlenség nem csak ott érhető tetten. Ti otthon, a családban is magyarul beszéltek? Hol tanultál meg magyarul írni? Magyar iskolába jártál?! Hány hasonlót kérdeztek már tőlem Budapesten, s a szekunder szégyen égető érzésével kellett mindig elmagyaráznom mindent.

Mindez arra figyelmeztet, hogy mi, magyarok még mindig nem ismerjük eléggé egymást. Nem azt, hogy vagyunk – Erdélyben, a Délvidéken, Felvidéken, Kárpátalján vagy a Muraközben –, hanem a hétköznapjainkat nem tudjuk elképzelni, s így immár a 98 év óta külön irányokba tartó életünket sem látjuk át.

(…)

Magyar Idők: Pataki Tamás – Mi lett volna?

Nyitókép: MTI