Bibó István: Trianon szélsőségei

(…)

1920 óta sok szó esett a Magyarországot ért területi igazságtalanságról, s e kérdésre vonatkozóan, mint sajnos Európa legtöbb politikai kérdésére, csupán két végletes és sematikus ostobaság volt közkézen.

Az egyik az, hogy a történeti Magyarország felosztása páratlan igazságtalanság volt, mely teljességgel indokolatlanul és érdemtelenül érte a magyar népet, a másik, ellentett előjelű ostobaság pedig az volt, hogy a trianoni határok alapjában igen jók és helyesek, s az egész irredenta és revizionista agitáció mögött végsőleg nincs más, mint a magyar földesuraknak a más nyelvű nemzetiségek területein fekvő nagy terjedelmű és feudális módon birtokolt birtokainak a visszaszerzése.

   

Mind a két beállítás hallatlanul szűk és ostoba. Egyik oldalról semmi kétség, hogy a történeti Magyarországnak nyelvi keretek szerint bizonyos fokú megcsonkulása a kelet-európai politikai fejlődés vonalában elkerülhetetlen volt. (…)

A másik oldalon viszont nyilvánvaló, hogy ezt az önmagában is igen súlyos operációt oktalan dolog azzal is súlyosbítani, hogy amikor a történeti Magyarország területi állományát az etnikai elv alapján bontják széjjel, ugyanakkor ezt az etnikai elvet még a tetejébe Magyarország terhére nyilvánvalóan megsértik. Ez rettenetes lélektani sokkal jár, és nem annyira a földesurakra terjed ki leginkább, mint arra a középrétegre, amely világszerte a nemzeti érzelmek tudatos hordozója.

(…)

Ugyanakkor azonban a nyelvi nacionalizmus, mely bizonytalanná tette a cseh nép helyzetét a saját történelmi országában, váratlan perspektívákat nyitott meg számára azáltal, hogy a szomszédban a szlovák nép érzelmileg eltávolodott a történeti magyar államtól, és így lehetősége nyílt egy szláv alapon megalakuló cseh-szlovák nemzeti gondolat és nemzeti állam kialakulásának.

Az ebben a konstrukcióban megalakult új Csehszlovákiának azonban kiirthatatlan belső ellentmondása volt a szudétanémetek és szlovákok együttes bennléte.

(…)

Ugyanez az ellentmondás a másik oldalon a szlovákok helyzetét is aláásta az új államban. Számukra az új államban a népi és szláv egység volt a fontos, gyakorlatilag azonban Csehszlovákia mégiscsak az összetanult „történeti” és a szlovák, vagyis „történet nélküli” területekre oszlott ketté, s az együttesben a cseh nép meglévő kulturális fölényét megsokszorozta a történeti Bohémia impozáns épülete, kialakult politikai kultúrája, amelyben a szlovákok nemcsak a csehekkel, hanem a szudétanémetekkel szemben is újaknak, jövevényeknek, függvényeknek, gyarmatnak érezték magukat.

A csehek, akiknek választaniuk kellett volna a történeti Bohémia vagy a szláv alapon nyugvó Csehszlovákia között, mind a kettőt meg akarták tartani, aminek eredménye az lett, hogy mind a szudétanémetek, mind a szlovákok ellenségessé vagy közönyössé váltak a cseh néppel való politikai unióval szemben.

Münchenben azután a cseheknek egyszerre kellett megélniök – ami lényegesebb volt, mint magának a müncheni egyezménynek a hatalmi politikai ténye – a szudéták gyűlölségét, a magyarok és lengyelek kárörömét, s ami talán a legsúlyosabb, a szlovákok közönyét.

Mek.Oszk.hu: Bibó István válogatott tanulmányok, 1935-1944