Egyáltalán nem kell messzire menni, ha tengerpart helyett inkább hegyi utakon akarunk izzadni: a Tátrában mindenki megtalálhatja a maga „kis” hegyét. És a legfontosabb: ne vezessenek meg senkit a hegy lábánál a lanovka-lobbisták, két lábon is fel lehet menni a hegyre, sőt, elárulom: sokkal nagyobb élmény!

 

Az Alacsony-Tátra nem hiába népszerű a túrázok körében: nem egy unalmas domb, kicsit megizzaszt, mégse egy Magas-Tátra, ahol tapasztalt hegymászók is vesztették már életüket, így az alkalmi túrások közül sokan kezdenek a barátságosabbnak tűnő Alacsony-Tátrában. A Kárpátok legmagasabb pontjának, a Gerlachfalvi csúcsnak például már nem is lehet csak úgy nekivágni, a TANAP szabályzata alapján csak túravezetővel vagy hegymászó foglalkozás keretein belül látogatható.

 

Jómagam egyszerű szezonális túrásként, az átlagnál jobb kondícióval és egy tapasztaltabb túrázóval az oldalamon úgy gondoltam, nekivághatok anélkül, hogy a végelgyengülés miatt egy fenyőfa alatti éhenhalástól komolyabban tartsak.

 

 hirdetes_810x300  
Liptovský Trnovec, szemben, a víztározó túlpartján az Alacsony-Tátra nyugati része

 

A legtöbb turisztikai honlap a déli oldalról ajánlja megközelíteni a hegyet, ám mi az északi oldalon, Liptovský Trnovecben (Tarnóc) a Szentmáriai-víztározó (Liptovská Mara) partján vertünk tanyát. Innen autóval a tavat Liptószentmiklós irányába megkerülve nagyjából fél óra alatt megközelíthető a Deménvölgy, ahonnan túránk indult.

 

A Jasná síparadicsom télen az egyik leglátogatottab síközpont a környéken, most, a nyári napsütésben hó hiányában szomorúan várták a kisfelvonók és egyéb síeléshez használatos alkalmasságok, hogy újra leessen a hó. Nem mindenki pihent ilyen bágyadtságban, a felvonók ezerrel zakatoltak.

 

Lanovka-biznisz

 

Ez volt az első, szemöldökfelvonásra erősen késztető momentum. A síparadicsom központi épülete ugyanis tömve volt turistákkal, elsőre örömmel töltött el, hogy ennyien szeretnek túrázni. Mi is besorakoztunk, hogy útbaigazítást kérjünk a túraútvonalakról. Az információs pultnál nagyon készségesen a kezünkbe is nyomtak egy térképet, ám az útbaigazítás annyiban kimerült, hogy rámutattak a kint induló felvonóra: az visz fel a Chopokra.

 

Leküzdöttem a késztetést, hogy én meg a lábaimra mutassak, miszerint inkább ezzel mennék fel, de azért a hölgy tudtára adtam, hogy a saját véres verítékemen csúszva szeretnék felvánszorogni a csúcsra. Néhány kör után („De tényleg nagyon ajánlom a felvonót”, „Sokkal egyszerűbb”, „Most például olcsóbb, ha felvonóval jönnek le”) kiderült, hogy tényleg fel lehet menni két lábon is a hegyre, sőt, meg is mutatta a térképen az opciókat.

 

Ekkor végre kiderült, hogy Jasná központból két utat tud ajánlani, az egyik – nehogy elszakadjunk a felvonóktól – a sípályákon, a felvonók alatt vezet felfelé. A másik pedig egy gerinctúra, ami nagyon szép, cserébe nehéz is.

 

Nem volt kérdés melyiket választjuk, ám ekkor kissé inamba szállt a bátorságom, és megkérdeztem, hogy úgy mégis mennyire nehéz. A válasz az volt, hogy a túra felénél van egy cikkcakkos rész, ami meg tudja nehezíteni az ember életét. Megköszöntük, kiváltunk az egymást taposó, felvonójegyet lebegtető turisták közül, és nekiindultunk.

 

 

Elhaladtunk a tavalyelőtt leégett Junior Hotel feketéllő romjai között, majd hamarosan hátrahagyva a felvonókat, turistákat és szenes hoteleket végre bevetettük magunkat az erdőbe.

 

A túra első szakasza nagyon baráti és idillikus – a piros jelzésen át minimális emelkedőkön keresztül vezet az út az igazi tátrai dzsungelbe: a növényzet térdig ér, ráadásul egy patakot kell követni, ami néha egyenesen a lábunk alatt folyik – nem árt olyan lábbelit vinni, ami nem ázik át az első öt percben.

 

Fél óra gyaloglás után kezdődött az igazi móka: a lábunk alatti vízszintes kövek hirtelen meredekké és sziklákká váltak, alaposan megtornáztatva minket. Kicsit küszködve értünk ki az erdős részről a cserjés, majd füves szintre – valamiért naivan azt gondoltuk, hogy onnan könnyebb lesz. Nem lett, mivel megismerhettük a már emlegetett cikkcakkot.

 

A neheze

 

Az út innentől kezdve lehetetlenül meredekké vált, ezt hivatott a cikkcakk kicsit enyhíteni. A térképen utólag elnézve nem volt benne annyi kanyar, amennyit éreztünk, ám annyi biztos, hogy a központban nem informáltak félre: egy örökké tartó, meredek cikkcakkpokolba kerültünk, ahol tényleg minden áldott kanyar után megfogadtam, hogy a következő után teszek az egész rohadt Tátrára, és visszafordulok.

 

Középen a Liptosvká Mara-i víztározó

 

Nem tettem, végül istentelenül sok cikkcakk után végre felértünk a Sedlo Poľany 1837 méteres csúcsára. Itt kicsit lenyugodott az ember cikkcakkok által megtépázott lelke, ugyanis már sínen, jobban mondva az Alacsony-Tátra gerincén voltunk. Előttünk a Chopokra vezető út, jobboldalt a déli oldal, baloldalt pedig mintegy trailerként a Chopokról látható látvány 200 méterrel alacsonyabb változata.

 

Itt jött a következő csalóka dolog. Nagyon kinevettem a táblát, amelyik azt írta, hogy még két óra a Chopokig. Nagyjából karnyújtásnyi távolságban volt, én pedig a cikkcakk leküzdése után annyi adrenalint és nagyképűséget szedtem magamra, hogy az Everestnek is kacagva indultam volna neki, így húsz perces könnyű sétára saccoltam. Ezek az apró momentumok a legcsodálatosabbak a túrázásban: mikor még két óra múlva is izzadtan caplattunk a hegygerincen, a Chopok pedig sehol, dohogva ismertem el, hogy a hegy igenis móresre tudja tanítani azt, aki hamar elbízza magát.

 

Tömegnyomor a szelfibotok és strandpapucsok erdejében

 

A neheze viszont már mögöttünk volt, a gerinctúra nem volt megterhelő, a Dereše (2003m) elérése után már tényleg tudtuk, hogy a Chopok jön. Jött is, a csalódással együtt. A lent körbepromózott felvonó ugyanis jóformán közvetlenül a csúcsra visz, rövid sétával elérhető.

 

A csúcsra, amit első blikkre csak azért építettek egy sziklarakásból magasabbra, hogy a papucsos-felvonós turisták is elmondhassák, hogy megizzadtak. A Chopok tábla, azaz a 2024 méteres magasság ugyanis egy meredek sziklakupacon van, amit úgy lepnek el az emberek, mint egy kis kupac vattacukrot a hangyák.

 

A tövénél sorakozni kellett, hogy felmászhassunk, a tetején pedig egyértelműen kitört az apokalipszis: szelfibotok erdején, visítozó csecsemőkön és papucsos német turistákon át pillantottuk meg a távolban a Chopok-táblát. „Csúcsfotó” nincs is, olyan kiábrándító és zsúfolt volt a tető, hogy szinte azonnal vissza is másztunk.

 

Pár méterrel lejjebbről, egy sziklára kimászva vizslattuk a tájat. Hátat fordítottunk a kevésbé impozáns déli oldalnak, de itt épp ez a lényeg: baloldalon a Szentmáriai-víztározó, jobboldalon pedig a Magas-Tátra szemezett velünk. Nem tűnt magasabbnak, csupán a csúcsai körül fodrozódó felhők mutatták, hogy az már egy másik liga. De nekünk ez akkor teljesen mindegy volt, mert már itt is azt éreztük, hogy a világ tetején állunk.

 

Jobboldalt a Magas-Tátra felhőbe burkolt csúcsai

 

Amekkora élmény volt a gerinctúra, annyira elvette a báját a csúcson tapasztalt embertömeg. Figyeltük őket: kiszálltak a felvonóról, lőttek pár szelfit, már ment is a közösségi oldalakra, majd mint akik jól végezték a dolgukat, visszafelvonóztak.

 

Érthető, hiszen az elsősorban a síelés miatt kiépített felvonópályát buta üzleti húzás lenne nem kihasználni. A pálya a nyári szezonban is bőven termel bevételt: a felvonózás jegytípustól függően 15 euróba kerül. A diadal azonban, hogy valaki sok izzadtság, fájós térd, arcra égett napszemüveg árán, de boldogan mássza meg a hegyet, felbecsülhetetlen.

 

Van tovább is

 

A Chopoktól nagyjából négy kilométerre légvonalban ott volt a Ďumbier is, ami 19 méterrel nőtte túl az általunk megmászott csúcsot, ezzel birtokolja az Alacsony-Tátra legmagasabb pontja megtisztelő címét. A Chopokról szinte egyenes út vezet tovább a gerincen a Ďumbierre, ám a két órával korábban megtanult lecke azt mondatta velem, hogy késő délután már ne vágjunk neki a karnyújtásnyira található csúcsnak.

 

Szinte karnyújtásnyira a Ďumbier

 

Lefele a másik útvonalon jöttünk, és áldottuk az eszünket, hogy felfele nem azt választottuk: végig a felvonó alatt húzódik, köves, és fennáll a veszélye, hogy a sípályán kialakított gokartpályához hasonlító poros autós pályán elcsapjon egy lelkes tinédzser.

 

Összegezve tehát: 

 

A felfele vezető út hossza: 9,5 kilométer
Emelkedés: kb 1100 méter.

 
A szintidő felfele kb. 4 és fél óra, lefele nagyjából 45 perc volt, de ez utóbbi valószínűleg azért nem mérvadó, mivel az általam kitapasztalt legfájdalommentesebb lejutás a meredek köves lejtőn az oldalazó bakkecskemódban való ugrálás volt, ami hihetetlenül gyorsan és ügyesen lehozott a hegyről, ráadásul a felvonón közlekedők számára is páratlan előadást nyújthattam. A normális mozgással és tempóban lefele közlekedő embereknek valószínűleg tovább tarthat.

 

Nehézség: a turisztikai portálokon nehéz túraként tüntetik fel, ami igaz, ám ez egyáltalán ne tartson vissza senkit. Akinek van egy kis túrás múltja, és sportol valamit, jó kondicióban van, az bátran nekivághat.

 

Polák Zsóka

Megosztás:

Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Eddig 3 olvasónak tetszik ez a cikk.