Tíz állatfaj, amely biztosan nekünk „köszönheti” pusztulását – I. rész

Bolygónk természetes rendjéhez mindig is hozzátartozott, hogy időnként új fajok virágoztak fel, míg régiek tűntek el az evolúció süllyesztőjében. Környezeti katasztrófák olykor teljes ökoszisztémákat pusztítottak el, voltak globális kihalások, melyekben a fajok 70%-a odalett.

Akadtak aztán olyanok, akik egy másik, talán még könyörtelenebb természeti erőnek, az evolúciónak estek áldozatául, hogy néhány fosszíliát leszámítva nyom nélkül tűnjenek el a történelem színpadáról. Az óriásszarvas például, amely túlméretezett agancsának köszönheti a vesztét, éppen azért pusztult ki, mert a szexuális evolúció belehajszolta egy olyan, az agancs méretét már hátrányossá növelő „fegyverkezési versenybe”, amelyből nem kerülhetett ki győztesen.

Ezt a jelenséget egyébként megszaladó evolúciónak nevezzük. Leszámítva egy meteor becsapódását, vagy egy szupervulkán kitörését, nincs a fenti hatások között egy sem, amely versenyre kelhetne bolygónk ökoszisztémájának legnagyobb pusztítójával: az emberrel.

   

A modern, eszközhasználó Homo sapiens megjelenése földtörténeti időben mérve mintha csak tegnap lett volna, azonban nincs rajtunk kívül még egy olyan faj, amely ily mértékben megváltoztatta volna Földünk arculatát. Jó pár paleontológus és geológus egyet ért abban, hogy ideje új földtörténeti kort nyitnunk, a viszonylag békés és rendezett holocénből át kell, hogy lépjünk az „emberek korába”, az antropocénbe.

A most következő kétrészes sorozatunkban tíz olyan állatfajt veszünk majd sorra, amelyek minden kétséget kizáróan, akár közvetve, akár közvetlenül, de nekünk „köszönhetik” pusztulásukat.

• Elefántmadár Aepyornis maximus 

Madagaszkáron, ahol egyébként napjainkban is hemzsegnek a különleges állatok, élt minden idők legnagyobb madara az elefántmadár. Bár a XVI. században megjelenő első európaiak állítólag még láttak élő példányokat, több mint valószínű, hogy az utolsó nagy populációik valamikor az első ezredforduló környékén tűnhettek el a szigetről. Ezek a hatalmas, röpképtelen madarak a struccok közeli rokonai. Hiába voltak békés növényevők, három métert meghaladó magasságuk és majd féltonnás súlyuk félelmetes ellenféllé tette őket a sziget őslakói számára, ezért sokkal valószínűbb, hogy vesztüket hatalmas, 9-10 literes űrtartalmú tojásaik túlgyűjtése okozta.

• Tengeri nyérc Neovision macrodon

Az Észak-Amerika keleti partvidékén, New Englandtől Nova Scotiáig honos kis ragadozó különös életmódjával és nagy méretével tűnt ki a többi menyétféle közül. A tengeri nyérc valamikor a XIX. század második felében halhatott ki, még mielőtt tisztességes tudományos leírása elkészülhetett volna. A hűvös partmenti, sziklás vizekben vadászó nyérc sűrű, rendkívül finom bundája nagyon kedvelt volt a prémvadászok körében, s bár az őslakosok is erőszeretettel vadászták, sőt fogyasztották is, pusztulását valószínűleg az európai prémvadászok felbukkanása okozta.

• Vándorgalamb Ectopistes migratorius

Egy újabb észak-amerikai faj, amely főként túlvadászatának következtében pusztult ki, azonban az eddig bemutatott állatokkal ellentétben, a vándorgalambot tényleg megpróbálták megmenti, sajnos sikertelenül. A galambfélék között ritkaságnak számító vándorló életmódjáról elnevezett galambfaj utolsó vadon élő populációi a XIX. század vége felé tűntek el, míg utolsó fogságban élő példánya, Márta, 1914 szeptemberében pusztult el a Cincinatti állatkertjében. Nagyon szomorú történet a vándorgalambé, hiszen szegény állatnak gyakorlatilag esélye sem volt a létért vívott küzdelemben, nem kellett hozzá száz év, hogy stabil, önfenntartó állománya teljesen kihaljon. Egyes források szerint voltak vadászok, akik naponta ezrével pusztították ezeket a békés szárnyasokat, húsukért, tollukért, sőt egyes helyeken gyógyszerként használt belső szerveikért.

• Pinta-szigeti óriásteknős Chelonoidis nigra abingdonii

A jól ismert galapagosi óriásteknős egyik alfaja, a hivatalos magyar névvel nem is rendelkező, pinta-szigeti óriásteknős megmentése a konzervációbiológia egyik legnagyobb médiavisszhangot kapó projektje lett. Magányos Georgenak, alfaja utolsó példányának, évekig kerestek párt, tízezer dolláros jutalommal is motiválták a kutatást, de sem vadon, sem a világ számtalan állatkertjében nem akadtak megfelelő társ nyomára, így George végül 101 éves korában, 2012 júniusában egyedül pusztult el. Az alfaj kihalását főként a Pinta-szigetre telepített kecskék feneketlen bendője okozta, azok ugyanis annyira átalakították a sziget ökoszisztémáját, hogy az óriásteknősök már nem tudtak alkalmazkodni ehhez.

• Haast-féle sas Harpagornis moorei

Új-Zéland Déli-szigetének égboltját évezredekig uraló Haast-féle sasok azok közé a szerencsétlen sorsú fajok közé tartoznak, akiket ugyan közvetlenül nem pusztított ki az emberiség, zsákmányállatuk túlvadászatával azonban visszafordíthatatlan károkat okozott populációi számára. A csak fosszíliákból ismert sasfaj minden bizonnyal a valaha élt legnagyobb ragadozó madarak közé tartozik, rekonstrukciók alapján testtömegük – és méretük majd’ 40%-kal haladja meg a ma élő legnagyobb rokonaikét. Fő zsákmányállatuk, a békés, megjelenésében és életmódjában strucchoz hasonló, mára szintén kihalt futómadár, a moa volt, melyet a szigeten körülbelül 700 évvel ezelőtt megjelenő első emberek, a maorik, alig 150 év alatt teljesen kipusztítottak. Így a Haast-féle sas sem kerülhette el végzetét, körülbelül ugyanebben az időben szintén kihalt.

Pomichal Krisztián