„Elhurcoltak minket, mert nem reszlovakizáltunk, de mindent kibírtunk és megmaradtunk magyarnak.“ – Csiliznyáradról 1947. január 22-én 14 család 79 tagját deportálták Csehországba. Az ő kálváriájukra emlékezve, megpróbáltatásaik és helytállásuk előtt tisztelegve tartottak megemlékezést a község lakói vasárnap, ahol Bábics Pál és Illés Mária, a deportálás borzalmait átélők saját történetüket is elmesélték a hallgatóságnak.

 

A színvonalas kultúrműsor a kultúrház előtt vette kezdetét a 2007-ben a deportált családok emlékére állított faragott emlékmű előtt. A hideg idő ellenére a megemlékezésen fellépet többek között a Csiliznyáradi dalárda és a helyi óvodások és iskolások is, akik a szülőföld szeretetéről énekeltek.

 

Marhavagonokban a mínusz 22 fokos hidegben

 

 hirdetes_810x300  

Lukács József polgármester beszédében felelevenítette, hogy 70 évvel ezelőtt nem csak Csiliznyáradról, de Balonyról, Szapról és Csilizradványról is elhurcoltak összesen 38 családot, 181 személyt, köztük 29 gyermeket. A nagymegyeri és a dunaszerdahelyi vasútállomáson fűtetlen marhavagonokba rakták őket a mínusz 22 fokos hidegben, majd négy napnyi út után a csehországi Slany-ba érkeztek.

 

Lukács József, Csiliznyárad község polgármestere a megemlékezésen 2017. január 22-én, fotó: Körkép.sk/kpa

 

A megemlékezés a kultúrházban folytatódott, ahol Bábics Pál és Illés Mária mesélték el átélt emlékeiket.

 

„Büszkék vagyunk a hazánkra, a szülőföldünkre, és büszkék vagyunk azokra, akik velünk együtt kint voltak Csehországban.“

 

Kezdi visszaemlékezését idősebb Bábics Pál, aki a deportálás idején mindössze hét esztendős volt.

 

 „Hogy miért? Mert nem hoztak szégyent a falunkra, nem hoztak szégyent a hazájukra.“

 

A Bábics család is egy volt a közül a 14 család közül, akiket deportáltak. Az akkor 50 éves özvegy családanya nyolc gyermekével kényszerült elhagyni otthonát, mert nem volt hajlandó reszlovakizálni.

 

Idősebb Bábics Pál és Illés Mária a megemlékezésen 2017. január 22-én Csiliznyáradon, fotó: Körkép.sk/Komjáthy Petőcz Andrea

 

„’46-ban bekopogtattak az ablakon a „zsíroskabátosok“, mert azok az emberek nem mertek nappal járni, csak sötétben. Anyám beengedte őket. Nem voltak ott sokáig. Mondták anyámnak, hogy írja alá a papírt. Anyám erős asszony volt, de a hite volt a legerősebb. Nem írta alá, mert ő magyar.“

 

Az üzenet: pakolni kell

 

Karácsony után minden érintett család megkapta az üzenetet: pakolni kell. Nem sok mindent vihettek magukkal, némi ruhát, néhány bútordarabot. Itthon maradtak állataik, gabonájuk, földjeik, és ami a legfontosabb, az otthonuk.

 

„Január 22-én bejárt az udvarba a teherautó, felraktak mindent, amit magunkkal vihettünk. Mindent és mindenkit katonák őriztek. (…) Utolsónak a szapi tiszteletesasszony, Csekesné jött elbúcsúzni és vigasztalni bennünket. Anyám sírva búcsúzott, és annyit mondott: Én már döntöttem – Istenben bízok, mert magamban nem bízhatok.“

 

A családokat a nagymegyeri vasútállomásra vitték, ahol már várták őket a fűtetlen marhavagonok a maguk szomorú valóságával. Azon a télen olyan hideg volt, hogy a Duna jege befagyott, takarók pedig csak a tiszteknél voltak. A vagonok alja helyenként lyukas volt, csak akkor javult a helyzet, mikor néhány hordóban tüzet gyújtottak.

 

A Csiliznyáradról kitelepítettek névsora, 2017. január 22., Csiliznyárad, forrás: Csiliznyárad facebook-oldala

 

Nem volt biztos, hogy túlélik

 

A Bábics család kilenc-tagú volt. Az ötvenéves édesanya legidősebb gyermeke 23, legfiatalabb gyermeke pedig 4 éves volt, ráadásul beteg. Abban sem lehettek biztosak, hogy megérik az út végét.

 

„Mikor Csehországban, Slanyban leszálltunk a vagonokról, a gazdák úgy válogattak a családok között, mintha marhavásáron lennének. A mi családunk kelt el utoljára, mert sokan voltunk, köztük gyerekek. Skury nevű községbe kerültünk, másnap pedig bátyáimat már munkába is állították. Kilencünknek jutott egy szoba, amiben lakhattunk.“

 

A deportált magyar családok a kitelepített németek házaiba kerültek. Mindenkinek dolgoznia kellett a gazdák utasításai szerint. Kinek jobb, kinek kevésbé jó gazda jutott. A kint töltött két év alatt csak egymásra számíthattak, tartották a lelket egymásban. Tavasszal végezték a legnehezebb munkákat és csak kevés pénzt kaptak érte.

 

Az emlékező közösség 2017. január 22-én Csiliznyáradon, fotó: Körkép.sk/Komjáthy Petőcz Andrea

 

„Aztán jött a változás, jött Gottwald. Tudom, sokan nem fognak örülni annak, amit mondok, de nekünk, akik kint voltunk, ő volt a megmentő. Mert ő küldte azt a papírt, amiben benne volt, hogy hazajöhetünk, ha akarunk.“

 

Hárman maradtak

 

A Bábics-testvérekből mára már csak hárman maradtak. A legidősebb, idén 94 éves Rózsika néni a 10 évvel ezelőtti megemlékezésen a következő szavakkal emlékezett:

 

„Két év után hazajöhettünk a régi otthonunkba. A házunkat visszakaptuk. Csak valami hiányzott. Már nem volt ugyanolyan az otthon melege, mint azelőtt.“

 

A csiliznyáradi megemlékezésen meghívott vendégként részt vett Sárközy Irén (Most-Híd) parlamenti képviselő, Rigó Konrád (Most-Híd) kulturális államtitkár és Bacsó László (MKP) megyei képviselő. A megaláztatást átélő helyi megemlékezők szívszorító beszámolói után pedig a Boráros Imre Színház művészei előadták Csáky Pál „Hit és hűség“ című színpadi játékát.

 

A kitelepítettek emlékműve Csiliznyáradon. Az emlékművet Csicsói Nagy Géza fafaragóművész készítette 2007-ben. Fotó: körkép.sk/Komjáthy Petőcz Andrea

 

A megemlékezés egésze rávilágott arra, hogy nem csak akkor kell magyarnak lennünk, mikor „könnyű“, hanem akkor is bátran kell kiállnunk magyarságunkért, mikor annak kellemetlen következményei lehetnek. Azok, akik átélték a deportálás és kitelepítés borzalmait nem a könnyebb utat választották. Bábics Pál szavaival élve: „Elhurcoltak minket, mert nem reszlovakizáltunk, de mindent kibírtunk és megmaradtunk magyarnak.“

 

 

Komjáthy Petőcz Andrea

Nyitókép: Csiliznyárad község fb-oldala

Megosztás:

Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Ön lehet az első aki a tetszik gombra kattint!