70 éve zajlott le a kommunista hatalomátvétel Csehszlovákiában

A második világháború után a csehszlovákiai kommunisták kedvező helyzetbe kerültek. Pártjuk már az 1920-as évektől jelentősen befolyásolta a belpolitikát, a háború idején „tiszta maradt”, és szoros kapcsolatot ápolt a Szovjetunióval, amelyre a lakosság többsége felszabadítóként tekintett. Vezetőjük, Klement Gottwald 1945-ben tért haza moszkvai emigrációjából, és az ideiglenes kormány miniszterelnök-helyettese lett. Az 1945-ben még csak 40 ezres kommunista párt tagjainak száma folyamatosan emelkedett, 1948-ra elérte az 1,35 milliót.

   

Edvard Beneš köztársasági elnök (aki először 1935-től 1938-ig töltötte be a tisztséget, majd a második világháború után ismét elfoglalta hivatalát) az 1946-os szabad választások után, amelyen – a szavazatok harmadát megszerezve – a CSKP szerepelt a legjobban, Gottwaldot kérte fel kormányalakításra. A kabinet kezdetben 9 kommunista és 17 nem kommunista miniszterből állt, de a kommunisták fokozatosan megszerezték a kulcsfontosságú tárcákat: a rendőrségért, a hadseregért, a propagandáért felelős, az oktatási, a szociális és a mezőgazdasági minisztériumot.

A világpolitikában 1947 folyamán egyre jobban megromlottak a kelet-nyugati kapcsolatok. Csehszlovákia szovjet nyomásra nem vehetett részt a Marshall-segélyről rendezett konferencián, a rossz termés miatt akadozott az ellátás, a kormányban állandósultak a koalíciós súrlódások. Szeptemberben a szovjet főideológus, Andrej Zsdanov a Kommunista Tájékoztató Iroda (Kominform) alakuló ülésén kifejtette doktrínáját a világ két részre szakadásáról, egyben megállapította: a munkásosztálynak minden kelet-európai országban sikerült a burzsoázia fölé kerekednie, kivéve Csehszlovákiát.

Ezek után Gottwald tétovázás nélkül munkálkodni kezdett azon, hogy az iránymutatásnak eleget téve magához ragadja a hatalmat. A befolyása alatt álló belügyminisztérium megkezdte a rendőrség „megtisztítását” a nem kommunistáktól, hogy a CSKP végrehajtó eszközévé tehesse a biztonsági apparátust. 1948 elejére pattanásig feszült a légkör a parlamentben és a kormányban, mert a kommunista térnyerés már a májusra kitűzött választások tisztaságát is veszélyeztette.

Február 20-án a kormány 12 nem kommunista tagja váratlanul lemondott, abban reménykedve, hogy sikerül elérniük a kormány bukását, Gottwald menesztését és az új kabinet megalakítását. Nem számoltak azonban azzal, hogy a kommunisták már régóta felkészültek a nem parlamentáris eszközök alkalmazására. A puccs szervezésében segítségükre volt a korábbi szovjet nagykövet, az akkori külügyminiszter-helyettes, Valerian Zorin, aki ekkor Prágába utazott.

A CSKP felfegyverzett milicistákat küldött az utcára, akik a rendőrség közreműködésével megakadályozták, hogy a miniszterek bejussanak hivatalukba, az őket támogató szakszervezetekkel pedig tüntetéseket szerveztek. Zorin felajánlotta a Vörös Hadsereg beavatkozását is, de Gottwald úgy gondolta, hogy a politikai nyomás elegendő lesz célja eléréséhez.

Február 25-én a szociáldemokrata pártban a Moszkva-barát irányvonal kerekedett felül, a párt miniszterei támogatásukról biztosították Gottwaldot. Az addig semleges álláspontot elfoglaló, idős Beneš ezek után – tartva a polgárháború rémétől – beadta a derekát, és elfogadta a „reakciós” miniszterek lemondását, törvényesítve ezzel a kommunista puccsot.

Beneš új kormányt nevezett ki, amelyben már a kommunisták voltak többségben. Néhány nappal később az új, demokrata külügyminiszter, Jan Masaryk (az első csehszlovák államfő, Tomás Garrigue Masaryk fia) öngyilkosságot követett el, vagy megölték (a történészek máig parázs vitát folytatnak erről a kérdésről). A kommunisták bebetonozták hatalmukat: májusban új, sztálini alkotmányt fogadtattak el, amelyet Beneš nem volt hajlandó aláírni, és lemondott, utóda Gottwald lett. Az új választásokon már csak a CSKP vezette Nemzeti Front listájára lehetett szavazni, a rendszer ellenzőit letartóztatták, egy részük külföldre menekült. Megkezdődött a négy évtizedig tartó kommunista diktatúra.