Az 1703-as év nyarán kirobbant, II. Rákóczi Ferenc fejedelem vezette felkelés a török kiűzése utáni egyik legfontosabb mozzanata a magyar hadtörténetnek. A kurucok és labancok mint a jó és a rossz örökös harca nem csak Örsi Ferenc “A Tenkes kapitányá“-t ihlette meg, hanem már a kortárs művészekre is nagyban hatott. Ez az erősen romantizált verzió a valóságban persze jóval összetettebb volt, aminek a levét már akkor is a civil lakosság itta meg.

 

A szabadságharccal nem szimpatizáló Nyugat-Magyarország lakóit újra és újra kuruc hadak sarcolták meg és előőrseik már a császári főváros elővárosait fosztogatták. A megriadt császár egy nagy védvonal felépítésére adott parancsot, amely nem csak Bécset, de a környező települések lakóit is meg kellett, hogy védje a további támadásoktól. A „nagy“ fal ötlete végül felemásra sikerült.

 

Kuruc sikersorozat

 

 hirdetes_810x300  

Mikor Rákóczi 1703 júniusában a „Cum Deo pro patria et libertate” („Istennel a hazáért és szabadságért”) jelszó alatt zászlót bontott, igencsak kedvező volt a hadi helyzet alakulása. A császári csapatok döntő része vagy a törököket űzte egyre délebbre a Balkánon, vagy a Rajnánál állt a franciákra várva, hogy a Spanyol Örökösödési Háborúban kedvező pozíciókat harcoljon ki a Habsburgoknak.

 

Jelenet a Spanyol Örökösödési Háborúból. Míg a Császári Hadsereg – a képen zöld egyenruhában császári dragonyosok láthatóak – külföldön harcolt, nem maradt véderő a belső rend fenntartására (HGM-Bécs, a szerző felvétele).

 

A Birodalom területén szinte alig maradt reguláris erő, így Rákóczi hadai gyors ütemben szabadították fel előbb Északkelet-Magyarország, majd a sikeres tiszántúli hadjárat után a Dunántúl részeit. Egyes portyák már 1703 végén az Őrvidék (ma Burgenland, Ausztria) településeinél jártak, sőt, 1704 márciusa és júniusa közt Bécs közvetlen közelében pusztították a császárhű javakat.

 

A schwechati kastélyban tábort ütő kurucok újra és újra előrenyomultak, minek következtében a Neugebäude nevezetű kastélyt és St. Marx elővárost is elfoglalták. A bécsi városfalak ekkor már csak két kilométerre voltak; a Szent István Dóm kecses tornya pedig látótávolságba került. Világos jelzés volt ez a császárnak, hogy hamarosan egész Bécs Rákóczi ölébe hullhat, így ellenlépésre szánta el magát.

 

Labanc válaszlépések

 

A kuruc veszély miatt már 1703 végén egy különleges bizottság ült össze Bécsben, hogy megvitassák a legfontosabb teendőket. A város védelmével megbízott Ferdinand Marchese degli Obizzi azonnal parancsot adott a 18 és 60 év közötti bécsieknek, hogy jelenjenek meg a városhatárban és segédkezzenek egy sáncokból és palánkokból álló védvonal megépítésében. A négy hónap alatt felhúzott, majdnem négy méter magas sánckerítést mintegy 8 400 polgárőr biztosította, habár ezek harci értéke kritikán aluli volt.

 

Labanc porcelánkatonák (HGM-Bécs, a szerző felvétele)

 

Ennek ellenére a kuruc támadások fokozatosan abbamaradtak, amit a császárpártiak az erődítmény jelenlétének tulajdonítottak. Nem meglepő, hogy a bécsi sáncok építésével egyidőben egy másik, sokkal nagyobb projekt is napvilágot látott: egy 200 kilométer hosszú, a cseh határtól egészen Stájerország déli részéig nyúló védvonal, ami a kurucsánc elnevezést kapta.

 

Hangzatos tervek, gyenge kivitelezés

 

A nagyratörő sáncrendszer hossza szinte az építés kezdetével 200 kilométerről 18-ra csökkent. Kivitelezésre csak a Bécs és Pozsony közötti szakasz került, amely a Dunától délre, az ősi római kori Carnuntum településnél kezdődött; délre kanyarodva – már magyar területen – Pándorfalun (Parndorf) át egész a Fertő-tó vizéig haladt és Nezsidernél (Neusiedl am See) ért véget. Az építésnél a bécsi erődrendszer tapasztalatait is figyelembe vették. Az érintett települések lakói házanként két méternyi földsánc kihányására kaptak parancsot; aki azonban nem jelent meg, azt egy katonai rögtönítélő bíróság halálra ítélhette.

 

A kurucsánc nyomvonala Pándorfalutól északra egy 1873-as térképen (Aufnahmeblatt 1873; wikicommons).

 

A kurucsánc mind a mai napig világosan kivehető ezen a műholdas felvételen (Parndorf, google maps)

 

Az egész 17-18 kilométeres szakasz elkészültével a kurucsánc impozáns látványt nyújtott. A két méter magas sáncokat palánkokkal erősítették meg; a vonal előtt egy 4,8 méter széles és 2,5 méter mély árok húzódott. Ezen felül 100 méterenként kis füles bástyákat, őrtornyokat ill. kisebb zárt földerődítményeket emeltek, melyek több ágyú befogadására is alkalmasak voltak. A sánc nyomvonalán elterülő erősségeket szintén felhasználták; többek közt a nezsideri négyszögletű „Tábor” tornyot.

 

A török háborúk következtében a Fertő-tó környékén szinte az összes település rendelkezett valamilyen védelmi rendszerrel (erődített templomok, palánkkerítés, tömör kőfalak), amely a hadmozdulatok gyorsaságát kellő mértékben fékezhette. A kurucsáncnak egyetlen gyenge pontja volt: nem volt, aki védje. Mivel a hadsereg külföldön harcolt, polgárőségeknek és rosszul felfegyverzett milíciáknak kellett katonáskodnia, aminek persze meg is lett az eredménye.

 

„Tábor”-tornya Nezsiderben (Neusiedl/See – a szerző felvétele)

 

A sánc védelmi képessége egy szűrőéhez hasonlított, amelyen a kuruc portyák gond nélkül átkeltek és a rajtaütések után visszatérhettek eredeti táborhelyükre. A kuruc betörések egészen 1709-ig napirenden voltak ezen a vidéken, mígnem az 1708-as trencséni csata következtében a Rákóczi-féle szabadságharc fokozatosan teret vesztett.

 

Miért támadtak a kurucok magyar falvakra?

 

Mikor a szabadságharc kezdetét vette, a földesurak és egyéb nagyságok válaszút elé kerültek: vagy Rákóczit, vagy a császárt támogatják – ezáltal remélve uradalmuk és befolyásuk kiszélesítését. Aki rossz lóra tett, annak birtokait gyakran kirabolták az ellenséges tábor katonái. Az Őrvidék északi részei, ahol a kurucsánc is húzódott, a 17. század eleje óta a Kismartonban (Eisenstadt) székelő Eszterházy család birtokában volt. Mivel az Eszterházyak vagyonuk nagy részét a császártól kapták, nem is fért kétség hozzá, hogy Rákóczi ellen fordulnak. Ezzel a vidék lakossága sem volt másképp.

 

A kurucsánc erősen benőtt, ám máig látható része Pándorfalu határában (a szerző felvétele)

 

A török háborúkban megölt vagy elhurcolt magyar lakosságot már az 1500-as években horvátokkal pótolták, akik nem szándékoztak a császári „jótevő” ellen fordulni. Ennek következtében a térség Magyarországhoz tartozó, ám Rákóczi-ellenes német-horvát falvait sorozatos kuruc támadások érték, amelyek többször vérengzésbe torkolltak. 1708-ban Nezsider település a kurucok kezére került, ahol 200 személyt – köztük civileket – mészároltak le.

 

A polgárháborús helyzetet tovább mérgesítette, hogy a helyi magyar kisebbség a kurucok oldalára állt, így előfordult, hogy a szomszédos falvak saját kis háborúikat vívták, amely rengeteg emberéletet követelt. A harcoknak csak az 1711-as szatmári béke vetett véget.

 

Orbán Gábor

Nyitókép: Kurucok és labancok csatája. A lakosság mindkét oldal kegyetlenkedéseit megszenvedte (wikicommons)

 

A szerzőről:

Orbán Gábor, csallóközi születésű hadtörténész. Tanulmányait Bécsben végezte, ahol 19 éves kora óta él. Az Osztrák Szövetségi Hadsereg munkatársa; Ausztriában, Németországban és Magyarországon is publikál.

 

A cikk-sorozatban megjelent korábbi írások:

 

Visszajátszuk a történelmet – Szarajevó 1914: Amikor egy gimnazista döntött Európa sorsáról

 

Visszajátszuk a történelmet – A frankenburgi kockajátékok (1625): Aki veszít, meghal!

 

Visszajátszuk a történelmet – Egy halálos fegyver születése: a torpedó

 

Visszajátszuk a történelmet: Az S.M.S. „Szent István“ kálváriája

Megosztás:

Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Ön lehet az első aki a tetszik gombra kattint!