A tudós katona – 100 éve hunyt el Görgei Artúr

A törökországi emigrációba igyekező Kossuth Lajos 1849. szeptember 12-én kelt híres-hírhedt „vidini levelében” írta a következőket:

„Szegény szerencsétlen hazánk elesett. Elesett nem ellenségeink ereje, hanem árulás s alávalóság által. Ó, hogy ezt megértem, s mégsem szabad meghalnom. Görgeit felemeltem a porból, hogy magának örök dicsőséget, hazájának szabadságot szerezzen. És ő a hazának gyáván hóhérjává lőn.”

Azóta is sokan próbálták meg értelmezni ezt a memorandumot és kivált az foglalkoztatta őket, vajon mi motiválhatta valójában Kossuthot, hogy árulónak – esetleg bűnbaknak? – tegye meg Görgeit, akinek maga adta át a teljhatalmat egy hónappal korábban, amikor már nyilvánvalóvá vált, hogy a szabadságharc – az orosz cári seregek beavatkozásának eredményeként – elbukott.

   

Görgei is tisztában volt vele, hogy itt már legfeljebb valamilyen csoda segíthetne, ezért legalább a maximumot megpróbálta „kihozni” az eleve reménytelen helyzetből: nem az osztrákok, hanem az oroszok előtt tette le a fegyvert, hogy jelezze Bécsnek: nem a császáriak győzték le őt. Az sem mellékes körülmény, hogy közel negyvenezer ember életét sikerült biztonságba helyezni, elvégre egy egyenlőtlen ütközetben nagyon sok katona fölöslegesen áldozta volna fel az életét.

A bélyeget rásütötték

A vidini memorandum szerzője is nyilván tisztában volt mindezzel, tehát az árulózás inkább a széles közvéleménynek szólt, hogy megtartsa benne a reményt, hogy egy más időben még sikerre viheti a magyar szabadság és függetlenség ügyét, de ezúttal egy áruló miatt kellett visszakozni.

A bélyeget tehát rásütötték Görgei Artúrra és ezt sokáig az utókor sem volt hajlandó orvosolni. Időnként még a XX. század derekán is téma lehetett az „áruló volt-e vagy sem?” kérdés. Ma már természetesen a legtöbb magyar tisztában van vele, hogy az egyik legkiválóbb magyar hadvezér egy becsületes, következetes, a nemzetét és a szabadság ügyét hűségesen szolgáló férfiú volt. Azt viszont sokan még ma sem tudatosítják, hogy Görgei nem csupán jeles katona volt, hanem olyan tudós, aki nemzetközileg is számon tartott tudományos eredményeket ért el a szerves kémia területén.

Apja halála után kilépett a seregből

Mint ismeretes, Görgei apja kívánságára katonai pályára lépett, noha ő inkább tanár szeretett volna lenni. A késmárki gimnáziumot elvégezve 1832–1836 között az ausztriai Tullnban a katonai utászakadémián tanult, majd hadnagyi rangban a nemesi testőrséghez került, ezt követően a nádor huszároknál szolgált. Amikor édesapja 1845-ben elhunyt, már nem kötelezte őt tovább az ígérete és kilépett a seregből. Hónapokig abból a kevéske pénzből próbált szerényen megélni, amelyet az eladott lováért és egyenruhájáért kapott.

Ismerőse, Rösler Gusztáv bányatanácsos bíztatására beiratkozott a prágai egyetemre, ahol Josef Redtenbacher (1810–1870) vegyészprofesszor vette pártfogásába. Ő biztosított számára tanulmányi ösztöndíjat is, sőt később lánya társalkodónőjével, Adéle Aubouinnel is összeismertette, akit Görgei 1848. március 30-án feleségül is vett.

A zsírsavak kémiájával foglalkozott

Redtenbacher 1840-tól 1849-ig tanított Prágában és elsősorban a zsírsavak kémiájával foglalkozott és tanítványaira is ilyen feladatokat bízott. Görgei a kókuszdióban található zsírt vizsgálta és megállapította, hogy a különböző zsírsavak közül egy 12 szénatomot tartalmazó anyag található benne a legnagyobb mennyiségben. Ő ezt a vegyületet pichurinsavnak nevezte el, de ma laurinsavként szerepel a tankönyvekben, mert néhány évvel korábban egy Theodor Marsson (1816–1892) nevű német botanikus és gyógyszerész megtalálta a babérfa levelében és a növény latin neve nyomán elnevezte az anyagot laurinsavnak.

Görgei tehát nem ennek az anyagnak volt az első felfedezője, de abban vitathatatlanul úttörő volt, hogy nagyon elegáns módszerekkel tudta elválasztani egymástól a zsírban található különböző komponenseket. Ezeket nem célom részletesen ismertetni, elég annyi, hogy többször is előállította a különböző zsírsavak káliumsóit, majd kénsavval visszanyerte a savakat, ezeket eltérő forráspontjuk alapján kisebb frakciókra bontotta, majd végül a zsírsavak báriumsóinak eltérő oldékonyságát kihasználva sikeresen szétválasztotta az egyes összetevőket.

A zsírokkal akkoriban egyébként csak kevesen foglalkoztak, ugyanis a zsírok a zsírsavaknak a glicerinnel képezett észterei (ún. trigliceridjei) és a glicerin magasabb hőmérsékleten egy kellemetlen szagú, mérgező anyaggá (akroleinné vagy akrilaldehiddé) alakul át, amely nyilván taszította a „széplelkűeket”.

Otthagyta Prágát és hazatért Magyarországra

Görgei életében egy újabb fordulatot jelentett nagybátyja 1847-ben bekövetkezett halála és az a körülmény, hogy ő örökölte a birtokait. Elhatározta, hogy a toporci gazdaságot fogja irányítani és kémiai ismereteit is a termelés szolgálatába állítja, ezért otthagyta Prágát és hazatért Magyarországra. Toporcon fejezte be azt a német nyelvű dolgozatot, amelyben összefoglalta kísérleteit és megfigyeléseit – ez a tanulmány Redtenbacher jóvoltából két jeles folyóiratban is megjelent (Sitzungsberichte der mathematisch-naturwissenschaftlichen Classe der kaiserlichen Akademie der Wissenschaften un Wien – 1848. június 24; Annalen der Chemie und Pharmacie, LXVI 290-314, 1848).

Hogy mennyire fontosnak tartották még évtizedek múlva is a magyarországi vegyészek ezt a tanulmányt, mi sem bizonyítja jobban, hogy Ilosvay Lajos professzor magyarra fordította és 1907-ben közreadta a Magyar Chemiai Folyóiratban.

A harctéren találta magát

1848 tavaszán azonban Görgeit már egyre kevésbé a toporci birtok ügyeinek az igazgatása foglalkoztatta, elvégre rendkívüli események zajlott az országban és ő mindenképpen szerette volna hasznossá tenni magát. Arra gondolt, hogy a pesti egyetemen kémiát oktathatna, ezért bejelentkezett Eötvös József kultuszminiszternél, aki azonban úgy vélte, hogy a hazának talán nagyobb szüksége lesz a katona Görgeire és a tanszék vezetését a tapasztaltabb és már egyetemi oktatóként is ismert Nendtvich Károlyra (1811–1892) bízta.

Görgei a honvéd seregben is eleinte a vegyészettel kapcsolatos teendőket célozta meg (lőporgyártás, a tüzérségnél használatos eszközök beszerzése), a tavaszi, kora nyári hónapokban megfordult Konstantinápolyban, Szmirnában, Bécsben és Prágában is, hogy fegyvereket, lőszert, gyutacsot, pattantyúkat vásároljon. Később aztán a harctéren találta magát és számos jeles cselekedetével egészen a honvédsereg fővezéri tisztségébe küzdötte fel magát.

A világosi fegyverletételt (1849. augusztus 13.) követően az oroszok kérésére megkímélték az életét és 1849 őszén az ausztriai Klagenfurtba internálták. Itt élt feleségével és két gyermekével 1867-ig, amikor is a kiegyezést követően visszatérhetett Magyarországra. A Klagenfurtban eltöltött évek során többször is megpróbálkozott vegyészként elhelyezkedni. Többnyire alkalmi munkákat kapott egy-egy gyárban, ahol szakmai tanácsaival igyekezett segíteni a termelést. Két klagenfurti iskolában is elutasították kémiatanári folyamodványát, feltehetőn Bécsből érkezett utasításra.

Visszaemlékezéseit a császári hatóságok elkobozták

Ezekben az években írta meg németül kétkötetes visszaemlékezéseit a magyar forradalomban és szabadságharcban játszott szerepéről (Életem és működésem Magyarországon 1848-ban és 1849-ben), amelyet 1852-ben Lipcsében adtak ki, de még ebben az évben megjelent angolul Londonban, olaszul Torinóban, svédül Stockholmban is. Minden egyes példányát, amelyet a Habsburg Monarchia területén találtak a császári hatóságok elkobozták, és a magyar olvasók szélesebb tábora csak abból a fordításából ismerhette meg, amelyet Görgei István nevű öccse készített és jelentetett meg 1911-ben.

Az internálásból hazatérő Görgeit sem felesége, sem gyermekei nem kísérték el, végül öccsének visegrádi házában húzódott meg és többnyire kertészkedéssel és könyvek olvasásával töltötte az idejét. A teremtő hosszú élettel adományozta meg: már a 99. évében járt, amikor 100 esztendeje, 1916. május 21-én hajnali egy és két óra között utolsót dobbant a szíve.

Földi maradványait a budapesti Kerepesi temetőben helyezték örök nyugalomra. Toporci szülőházát, ahol 1818. január 30-án meglátta a napvilágot 1875-ben lebontották, de állnak még a Görgey kastély romos falai, a helyiek talán nem is tudják, hogy ki volt ő.

Legalább mi, felvidéki magyarok emlékezzünk jeles földinkre.

Lacza Tihamér