A „koldus igazság” megszállottja – 125 éve hunyt el Grünwald Béla

 1891. május 4-i keltezéssel egy távirat érkezett Párizsból a Mérsékelt Ellenzék pártjának elnöke, Apponyi Albert budapesti címére a következő szöveggel: „Grünwald Béla Párizsban meghalt.” A címzett nyilván megdöbbent, hiszen a táviratot maga Grünwald küldte, mielőtt Párizs külvárosában, Courbevoi-ban a Szajna partján főbe lőtte magát.

Vajon mi vezetett ehhez a tragédiához és ki volt az a kétségbeesett férfiú, aki ilyen különös módon fejezte be földi pályafutását?

Grünwald Béla József Ferenc 1839. december 2-án, a Selmecbányától délre található Szentantalon látta meg a napvilágot. Apja Grünwald Ágoston a Coburg hercegi uradalom elmagyarosodott német származású gazdatisztje, édesanyja, Majovszky Johanna lengyel-szlovák származású volt.

   

Főjegyző, majd alispán

Középiskolai tanulmányait Besztercebányán végezte, a pesti, majd a bécsi, a párizsi, a berlini és a heidelbergi egyetemen jogot tanult, az ügyvédi oklevél megszerzését követően még hónapokat töltött Franciaországban és Belgiumban, tehát világlátott emberként érkezett haza 1865-ben és néhány évig Besztercebányán élt szüleivel.

Az 1867-es osztrák-magyar kiegyezést követően indult el a politikai karrier útján: 1868-ban Zólyom vármegye főjegyzője, majd 1871-től alispánja lett. Az 1870-es években a Besztercebányán püspökként működő Ipolyi Arnolddal jó kapcsolatot ápolt és a jeles főpapnak köszönhetően került a fővárosba.

1878-ban a Deák Ferenc alapította Felirati Párt és a Tisza Kálmán vezette Balközép Párt 1875-ös fúziójának eredményeként létrejött Szabadelvű Párt színeiben Besztercebánya képviselőjévé választották és haláláig a törvényhozás tagja maradt. Igaz, később kilépett a pártból és függetlenként, végül pedig a Mérsékelt Ellenzék képviselőjeként ült a padsorokban és egyre magányosabban vívta politikai harcát.

A magyarság térvesztése saját hazájában

Elsősorban a magyarországi közigazgatás és a nemzetiségi kérdés foglalkoztatta. A közvélemény figyelmét először a Felsőmagyarországi levelek a magyar nemzetiséghez címmel a Reform folyóiratban 1872-ben közreadott cikksorozatával hívta fel. Ebben már megjelenik az a problémakör, amely a továbbiakban központi helyet foglal el tanulmányaiban, cikkeiben, könyveiben.

Grünwald úgy látta, hogy a magyarság fokozatosan teret veszít saját hazájában és nem látja azt a veszélyt, amelyet az országban élő nemzetiségek jelentenek számára. Különösen az ország északi területein élő szlovákokkal foglalkozott, akiknek a vezetőiről (az evangélikus papokról, a három szlovák gimnázium oktatóiról, a Matica Slovenská munkatársairól stb.) határozottan azt tartotta, hogy a pánszláv eszmék terjesztői és a magyarok és a magyar államiság ellen fordítják a szlovákokat.

A magyarországi szlovákokkal kapcsolatos véleményét és megoldási javaslatait még egyértelműbben fejtette ki az 1878-ban megjelent A Felvidék c., közel 170 oldalas könyvében, amely műfaját tekintve inkább pamfletnek tekinthető. Ennek ajánlásában Thomas Carlyle (1795–1881) skót történetíró gondolatát idézi:

„A legkoldúsabb igazság többet ér a legkirályibb hazugságnál”.

A kötet 6. oldalán így indokolja a tanulmány célját:

„A mi politikusaink s államférfiaink nem foglalkoztak a tót felvidékkel s azért nem is ösmerik. Keresztül-kasul járták és átkutatták a botanikusok, geologusok és historikusok, csak a politikusok nem. Általában úgy látszik, hogy a magyar államférfiunak nem ambitiója részletesen és alaposan ösmerni hazája viszonyait.

 

A jól nevelt magyar államférfiunak ösmernie kell Német-, Franczia-, Angol-, Olaszország politikai viszonyait, összes intézményeit, a pártokat s irányadó embereit és törekvéseiket, úgyszinte a veszélyt, mely egyik vagy másik törekvéséből az illető államra nézve következhetnék.

 

Magyarországra nézve azonban a magyar államférfi felmentve érzi magát az ismeretek megszerzésének kötelezettsége alól s bizonyára nagy zavarba jönne, ha valaki az ország különböző vidékeinek állapotáról s viszonyairól kérne tőle részletes felvilágosítást. Legfelebb a parliamentet és saját megyéjét ösmeri, de az országot nem.

 

– S ebből magyarázható meg az a sajátszerű jelenség, hogy államférfiaink azért, mert más országokban bizonyos viszonyok fennállnak, ugyanazokat itt is látják, habár nincsenek is meg; s azért mert más országokban bizonyos viszonyok nincsenek meg, itthon sem látják őket, habár tényleg fennállnak.”

Cáfolja a pánszláv eszmék állításait

A könyv további fejezeteiben adatokat, tényeket csoportosít, és cáfolja egyes szlovák értelmiségiek – pl. a znióváraljai gimnázium pánszláv eszméket hirdető igazgatójának és a Matica Slovenská egyik alapítójának, Martin Čulennak (1823–1894) azt az állítását, hogy 3 millió szlovák él Magyarországon.

Grünwald legfeljebb 1,6 millióra teszi a Felvidéken tömbben élő szlovákok számát, és az ország más területein szórványban további 200 ezer szlovákkal számol. Persze ez sem lebecsülendő érték, és mint írja:

„ily nagy számú lakosságot komoly figyelem tárgyává tennének a legnagyobb és legerősebb államok legnagyobb államférfiai is, s nem kicsinylenék, mert tudják, hogy ily tényezőnek szükségkép hatást kell gyakorolnia a legerősebb államra is. – Ha vele van: erő, ha ellene van: veszély.”

Grünwald nemcsak a figyelmet kívánja felhívni a szlovákokra, hanem megoldást is kínál az általa érzékelni vélt fenyegetés eliminálására. Mindenekelőtt azt szeretné, ha a szlovák értelmiségieket magyarbaráttá, sőt magyarokká tennék. Érdekes példát is felhoz: Elszász és Lotaringia németjeit, akik nagyon jól érzik magukat Franciaországban és nem vágynak arra, hogy a tartományuk Németországhoz tartozzon.

A szlovákság számára is ezt a megoldást tartaná ideálisnak, ennek egyik leghatékonyabb módja a szlovák középiskolák hungarofil szellemben történő átalakítása, illetve a pánszláv eszmék hatása alá került tanárok félreállítása lenne.

Bezáratta a Matica Slovenskát

Közismert tény, hogy Grünwaldnak döntő szerepe volt a három felvidéki (a turócszentmártoni, a nagyrőcei és a znióváraljai) szlovák gimnázium, illetve a Matica Slovenská bezáratásában.

„ Nem tudjuk-e, hogy a közel két millió szláv, akik közvetlenül érintkeznek a szlávsággal – írja Grünwald –, akik az ország határait tartják megszállva, nagy segítségünkre lehetnek, ha egyek velünk, de nagy veszéllyel fenyegetnek, ha ellenségeink? S nem tudjuk-e, hogy minden ellenségünk számított s ma is számít rájok s combinatióba veszi ellenünk?

 

S midőn minden ellenségünk érdeklődik a felvidék iránt s befolyásukat is éreztetik, csak a mi kormányunk ne is legyen kíváncsi s ne tudjon semmit róla s ne gyakoroljon semmi befolyást az ország egyik legfontosabb vidékére? Eddig így volt, de ezentúl nem maradhat így. Nehéz idők járnak s minden jel nagy, romboló viharokat jósol a jövőben.”

Grünwald víziói és a felvidéki magyarok

Profétikus szavak, és negyven esztendővel később valóra is válnak. A sors iróniája, hogy Grünwald javaslataiból a századfordulón számos megvalósult, és amikor Trianonban érveket kerestek Magyarország megbüntetésére, nagyrészt az ő írásaiból idézgettek.

De az is elgondolkoztató, hogy azok az állításai, amelyeket akkoriban túlzóknak tartottak még a vezető magyar politikusok is, az 1918 utáni korszakra vonatkoztatva szinte hatványozott mértékben érvényesek. A felvidéki magyarok az elmúlt évtizedekben megtapasztalhatták mindazt, amit Grünwald vizionált.

A politikai tanulmányról és annak szlovák visszhangjáról egyébként Vesztróczy Zsolt írt egy átfogó elemzést (A „Felvidék”: egy szlovák-magyar röpiratváltás az 1870-es években címmel – a szöveg letölthető pdf formátumban a világhálóról) a Sic itur ad astra folyóirat 2006/3-4. számában.

Grünwald állításaira és elképzeléseire Michal Mudroň (1835–1887), a Szlovák Nemzeti Párt későbbi elnöke reagált. Ez a „röpiratváltás” a közelmúltban – 2011-ben – a pozsonyi Kalligram Kiadóban is napvilágot látott Roman Holec és Romsics Ignác utószavával, Demmel József és Kocsis Aranka jegyzeteivel.

Grünwald politikai tanulmánya elismertséget szerzett az írójának, később azonban egyre jobban elszigetelődött pártjában és a parlamentben is, ezért történészként igyekezett magát kárpótolni.

1888-ban jelent meg közel 600 oldalas munkája, A régi Magyarország 1711-1825, amelyben az ország hanyatlásának okait keresi. A könyv megjelenését követően Grünwald politikai ellenfele, a nemzetiségi kérdésben szinte 21. századi elveket valló Mocsáry Lajos egy közel 350 oldalas könyvben (Régi magyar nemes. Észrevételek Grünwald Béla munkájára) reagált a szerzőnek akadémiai levelező tagságot hozó művére. Egyebek mellett ezt írja:

„Hatásának legfőbb oka azonban abban rejlik, hogy a munka, habár ama barokk korszaknak avas obscuritásaival (mint Kossuth egykor mondani szerette) foglalkozik, actualis értékkel bir, napirenden levő nagyérdekű politikai kérdéseket tárgyal s a történelmi keret csak illustratiókat szolgáltat eszméinek fejtegetéséhez s olyformán járul azoknak kidomborításához, mint midőn némely képíró rococo öltözetet ad genre- és jellemfestményeinek alakjaira.

 

A közönség azt mondja: Grünwald Béla egy szép könyvet írt a democratia mellett, egy szép könyvet írt a nemzeti politika mellett; mint ilyen szerepel és tett szert nagy jelentőségre…”

Kiközösítik a történészek közül

Ezek az elismerő szavak azonban inkább a vállalkozást dicsérik, de Mocsáry végül nem véletlenül szán annyi oldalt a munkának, amelynek tartalmát tételesen igyekszik bírálni.

Grünwald következő műve – az előbbinek mintegy folytatása – Az új Magyarország, Gr. Széchenyi István 1890-ben jelent meg és bár ő maga fontosnak tartotta, a szakma fanyalogva fogadta és a szerzőt is igyekezett kiközösíteni a történészek közül.

Miután így politikusként és történészként is a perifériára szorult, lelkileg is meghasonlott. Szinte elmenekült Párizsba, ahol egészségi állapota is egyre rosszabbodott. Alakját a 20. század első felében alkotó Szomory Dezső is megörökítette Párizsi regény c. művében és ő meséli el azt, hogy Grünwald Béla sírkövén a montmartre-i temetőben a francia kőfaragó betűhibát ejtett az Apponyi Albert által megfogalmazott szövegben, amely eredetileg így szólt:

„Itt nyugszik Grünwald Béla, a magyar állameszme törhetetlen apostola”.

Az „állameszme” helyett azonban – mintegy freudi elszólásként – az „álomeszme” került a márványtömbre.

LACZA TIHAMÉR