A Galileo űrszonda még mindig a tudomány szolgálatában

Majd’ 15 évvel azután, hogy a Galileo űrszonda 2003-ban programozott öngyilkossága során megsemmisült a Jupiter légkörében, a NASA e nagyszerű projektje újabb érdekes adatokkal gazdagítja Naprendszerünkről szerzett ismereteinket.

Bár a Challenger 1986-os katasztrófája után a Galileo indítását is évekre elhalasztották, végül az űrszonda 1989 októberében az Atlantis űrsiklóhoz kapcsolva elindulhatott a Jupiter és holdjai felé, ahová 6 évnyi utazás után érkezett meg.

Kevesen gondolták akkoriban, hogy éppen ez lesz majd a NASA egyik legsikeresebb programja. Az űrszonda közel 15 éven át 4,6 milliárd kilométert tett meg, feltérképezte a Jupitert és holdjait, az Európát, a Kallisztót és a Ganümédészt is. Nem meglepő hát, hogy a Galileo 15 évvel a pusztulása után is a „címlapokra” tud kerülni, ugyanis a töménytelen mennyiségű adat és az elvégzett mérések feldolgozása még évekbe telhet.

   

A trójai királyfiról Ganümédészről (latinosan Ganymedes) elnevezett égitest a Jupiter és egyben Naprendszerünk legnagyobb holdja, nagyobb mint a Merkúr. Mikor 1995 decemberében a Galileo elérte a Jupiter holdjait, a csillagászok meglepődve tapasztalták, hogy a Ganümédész, a Naprendszer egyetlen holdjaként saját magnetoszférával rendelkezik.

A magnetoszféra tulajdonképpen az a tartomány, amelyen belül az elektromosan töltött részecskék mozgását elsősorban az adott égitest mágneses tere határozza meg. A Földön kívül a Merkúr, a Jupiter, a Szaturnusz, az Uránusz és a Neptunusz rendelkezik ilyennel. Mivel hatékonyan csökkenti a földfelszínig jutó kozmikus és napsugárzást, mai tudásunk szerint magnetoszféra hiányában elképzelhetetlen az élet.

A Geophysical Research Lettersben megjelent közlemény  szerint a Galileo által gyűjtött adatok arra engednek következtetni, hogy a Ganümédész egy egészen különleges magnetoszférával rendelkezik, köszönhetően annak, hogy az átfed a Jupiterével. Így az összes többi ismert magnetoszférával ellentétben, nincs kitéve a Napból származó töltött részecskék (közkeletűen napszél) erejének.

A Jupiterről származó, a hold felszínére zuhogó plazmaeső ugyanakkor gyönyörű légköri jelenséget eredményez a pólusok felett, hasonlóan a földi sarki fényhez. A „sarki fények” viselkedése megerősítette a csillagászok azon korábbi elképzelését, hogy a Ganümédész jeges felszíne alatt hatalmas, sós óceánok jéggel elválasztott rétegei találhatóak, melyek potenciális közegként szolgálhatnak az élet kialakulásához.

A Galileo segített megismerni azokat az egyedülálló plazmaviharokat, melyeket a két égitest mágneses mezejének „ütközése” eredményez.

Glyn Collison a NASA munkatársa kiemelte, hogy „a 20 éves adatok nagy részét sosem publikálták, így egy egészen új történet veszi most kezdetét”.  Könnyen lehet tehát, hogy a 15-20 éves adatsorok feldolgozása során újfent érdekes dolgokra bukkannak a kutatók.

Pomichal Krisztián

Nyitókép: A Galileo háttérben a Jupiterrel. Az űrszonda végül előre tervezetten 2003 szeptemberében belerepült a Jupiter 60 ezer kilométer vastag atmoszférájába, ahol elégett. A NASA szakemberei így minimalizálták annak az esélyét, hogy Földről származó mikroorganizmusok szennyezzék be az idegen bolygót. Forrás: NASA/JPL/UoA