Kalandozás Skandináviában IV. – Gyorsvizit Finnországban

Túljutni az északi sarkkörön, fjordokon hajózni, kiülni a Trolltungára, gleccsereken túrázni, közelebbről megismerni a viking és számi kultúrát – mennyi álmot szőttünk a térkép fölé görnyedve a Skandináv-félsziget tájait böngészve.

Aztán az álomból egyre inkább elhatározás lett: kocsikázzunk fel Skandinávia nyugati partvidékén a Nordkappig, majd Finnország és a Baltikum érintésével térjünk vissza az öreg kontinens belsejébe. Nem volt minden viszontagságtól mentes a megvalósítás, de az élmény immár örökre a miénk! Skandináv úti beszámoló – 4. rész.

Európa legészakibb pontját elérve a beteljesülés kellemes érzése árad szét bennünk: 6000 kilométer autózás után itt állunk a Nordkappon, az „expedíció” sikeres volt! Gyorsan számot is vetünk magunkban: megcsodáltuk Norvégia minden fontosabb természeti látványosságát, átszeltük Számiföld szubarktikus tájait, megismerkedtünk a viking és a lapp kultúra emlékeivel. Igen ám, de innen haza is kéne jutni valahogyan… Dániát, Svédországot, Norvégiát idefelé már kiveséztük, ezért haza Finnország és a Baltikum felé indulunk.

   

Átlépve a norvég–finn határt gyorsan benzinkút után nézünk, hisz nem sok kedvünk van sokadszor is 600 forintos literenkénti áron tankolni az utolsó norvég városban, Karasjokban. Benzinkút azonban nincs, sőt település sincs még vagy 60 kilométerig Finnországban, így nincs más választásunk, bekopogunk egy útszéli faházba, ahol készségesen adják oda az utolsó 5 liter benzint a derék számik.

Az Inari-tavat és Ivalo térségét elérve gyorsan orvosoljuk üzemanyag-problémánkat, hogy megkezdjük ereszkedésünket dél felé. Finnország pontosan olyan, amilyennek az útikönyvek alapján elképzeltük. Az ezer tó (valójában 187888) közül az első tízet még bőszen fotózzuk, majd szép lassan megszokjuk azt, amit látunk, sőt 500–600 kilométer után már-már unalmasan is hat a végtelen tajga és a fenyvesek, nyírerdők közt bujkáló tavak látványa.

Települések nagyon ritkán vannak, a síkvidéki tájból is csak néhol emelkedik ki egy-egy hegy, amelyet itt tunturinak neveznek. A rend kedvéért fel is kapaszkodunk egyre, aztán már robogunk is tovább Napapiiri felé, ahol ugye a Mikulás, Joulupukki lakik.

A gyerekek szempontjából nyilván jobb lett volna decemberben idejönni, de gyorsan meggyőzzük őket, hogy a Mikulás nyáron sem pihen. Meg is látogatjuk őt rezidenciáján, amely egy játékgyár, ahol titokzatos, sejtelmes alagutak, lépcsőházak vezetnek egészen a Mikulás szobájáig. Itt a várakozás közben megkérdezik honnan érkeztünk, hogy aztán a Mikulás mindenkit anyanyelvén köszöntsön.

A találkozás ugyan ingyenes, de képet nem lehet készíteni az aktusról, ellenben 40 euróért (12000 Ft) vásárolható azok közül, amelyet egy fotós készített a látogatás közben. A találkozás maradandó kép nélkül is, ahogyan az itt lévő Mikulás-park bejárása is. A számos kultúrkörben élő Mikuláslegenda elemeit itt gondosan összevegyítették, ahol a Mikulás irodájától a postahivatalig minden van. Ilyenkor nyáron csak néhány turista lézeng Napapiiriben, de rossz belegondolni mi lehet itt télen.

Rovaniemi felé továbbautózva átlépjük az északi sarkkört, a rénszarvasok egy csapásra eltűnnek az út mellől. Erre már csak jávorszarvasra figyelmeztető táblákkal találkozni, de szem elé sajnos egyszer sem kerül a hatalmas termetű állat. A fenyő és a nyír továbbra is egyeduralkodó, de a Botteni-öböl mellé érve már megjelenik a mezőgazdaság is, sőt délebbre lombhullató tölgyesek is feltűnnek.

A vidéki Finnországra főleg a kisparaszti gazdaságok jellemzőek, amelyek ránézésre ugyanolyanok, mint a szomszédos Svédországban, de hogy még vizuálisabb támpontot adjunk: ugyanolyanok, mint ahogyan Nils Holgersson kalandjaiból ismerjük őket. Főként szálastakarmányokra (árpa, zab) vannak berendezkedve, de jó tudni, hogy a mostoha éghajlat miatt itt a gazdák soha nem számíthatnak bőkezű termésre. Rovaniemi, Lahti és a finn nagyvárosok mind ugyanazt a képet festik, ezért nem is vártunk olyan túl sokat Helsinkitől sem.

Itt, a fővárosban gyorsan megnéztük a legimpozánsabb templomokat, főként a hatalmas méretű katedrálist, majd kicsit belemerültünk Helsinki életébe. A finnek kicsit lumposabban öltözködnek, mint nyugatibb skandináv kollégáik, és mintha itt a rockzenének több követője lenne, mint más zenei irányzatoknak. Finnországról nem árt tudni, hogy 700 évig svéd uralom alatt éltek, majd 1809-ben I. Sándor orosz cár foglalta el. 1917-ig az Orosz Birodalmon belüli autonóm nagyhercegség volt Finnország, majd a bolsevikok okozta zűrzavart kihasználva kikiáltotta függetlenségét.

Az 1940-es „téli háborúban” aztán a Szovjetunió ellen kellett megvédenie önmagát, mely háborúban 344 magyar önkéntes is részt vett a finn oldalon; ők voltak az ún. „pusztai fiúk”, ahogyan Finnországban elnevezték őket.  A második világháború következtében Finnország jelentős területeket vesztett, ezek egy részén szervezték meg szovjet Karéliát. 1945 után az ország ütközőzóna volt a Szovjetunió és a nyugati világ között; a társadalom nyugati mintára épült fel ugyan, de a katonai kiszolgáltatottság a keleti szomszéd 1991-es összeomlásáig mindvégig megvolt.

Európai Unió ide vagy oda, de még a mai napig érezni egyfajta orosz hatást Helsinki utcáit járva. Talán ez nem csak a történelemnek, hanem Szentpétervár közelségének, és az onnan özönlő orosz turistáknak is köszönhető. Ami pedig bennünket illet: Finnországot tulajdonképpen 3 nap alatt átszeltük, gyűjtöttünk néhány szubjektív benyomást, de már el is búcsúzunk „rokonainktól”, hogy kompra szálljunk, és felfedezzük az öböl túloldalán fekvő Baltikumot.

Kenyeres Oszkár

A cikkben szereplő képek a szerző felvételei.

A Dunakanyarból Norvégiába – Kalandozás Skandináviában (I. rész)

Dél-Norvégia varázslatos tájain – Kalandozás Skandináviában (II. rész)

Kalandozás Skandináviában III. – Utazás a sarkkörön túl, a számik földjén