Egy megkésett ötvenhatos eszmélés

Bár ötvenötös vagyok, az ötvenhatos magyarországi történelmi események hivatalos magyarázatát mégis csak a hetvenes évek legvégén kezdtem el fenntartásokkal kezelni, hogy talán mégsem úgy volt, ahogy belénk sulykolták.

Addig ellenforradalomnak hittem, mint minden rendes, szocialista – internacionalista szellemben nevelkedett kágéestés, varsói szerződéses gyerek. Ráadásul csehszlovák állami ösztöndíjas egyetemista voltam Budapesten, vagyis rendszerhűnek kellett volna lennem.

Mi és mikor ingatta meg az október 23-ról bennem élő képet?

   

Először 1977-ben történt valami! Egy hétfői napon mit sem sejtve bementem az ELTE bölcsészkarának épületébe a szokásos aznapi óráimra, és nagy megdöbbenésemre a nagy előadóterem falait mindenhol a  CHARTA 77-tel szolidáris feliratok ékesítették.

Még aznap este minden csehszlovák állampolgárságú bölcsészt berendeltek a csehszlovák nagykövetségre, és mindenkit kihallgattak. Az akkori kötelező vámnyilatkozattal (colné prehlásenie) igazolni tudtam, hogy a  hétvégén, a rebellis feliratok készítésének időpontjában otthon, Érsekújvárban tartózkodtam. De a  kihallgatás keresztkérdései elbizonytalanítottak abban, hogy a  vasfüggöny mögött nincs élet, és a népi demokrácián kívül más demokrácia nem is létezik a világon.

Láttam én már akkoriban a kollégiumban csomagolni hazatoloncolt vietnami és endékás diákot is… Elég jól be voltam rezelve… De a  történet elbizonytalanította a  Szilvási és Berkesi regényekből megismert ötvenhatos olvasmányélményeim hitelességét is.

Aztán történt olyan is, hogy egy prágai illetékességű csoporttársammal, Bredár Évával (nemrég elhunyt édesapja volt a  prágai Károly Egyetem magyar tanszékének vezetője) múlattuk az éjszakát egy budai diszkóban, amikor hozzánk ült egy csehül beszélő prágai illetékességű úriember, hogy mi biztos csehszlovákok vagyunk, mert ránk van írva, sugárzik rólunk – annak ellenére, hogy kizárólag magyarul beszélgettünk -, és szeretne minket gyakrabban látni, és meséljünk neki mindenről, ami a  magyar fővárosban élő hazai diákokkal történik.

Meg hogy ugye, mennyire jobb Budapesten élni, mennyire demokratikusabb, mennyire nyitottabb, mennyire kapitalistább. Megint eszembe jutott 1956, az ávó, a besúgni érdem, az üldözések, és akkor már láttam Bacsó Tanúját is, és szamizdatot is olvastam, és tudtam, hogy kik a kollégiumban a béemesek (belügyminisztériumi besúgók), akikkel a foci után nem mentem el sörözni. Vagyis ébredeztem, tisztult lassan a  homály, a köd. Aztán egyszer büszkén olvastam Albert Camus nagy francia író gondolatait, aki azt írta 1957-ben A magyarok vére című írásában, hogy

„A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben…!

A magyar vér oly nagy értéke Európának és a szabadságnak, hogy óvnunk kell minden cseppjét.“

És még egy eszmélésemet segítő élmény: Janics Kálmánnak A hontalanság évei c. könyve akkoriban jelent meg Münchenben, nekem megvolt Illyés Gyula eredeti előszavával, eredeti barna keménykötésben, és ártatlanul ott hevert a  kollégiumi szobám könyvespolcán. Nem mértem fel ennek veszélyét, kölcsön is adtam ártatlanul az első kérő szóra, ráadásul egy Gróf vezetéknevű folyosótársamnak, gondoltam, ilyen névvel nem lehet besúgni.

A könyv fél évre eltűnt grófostul, mindenestül, aztán meggyötörve visszakerült hozzám más úton, honnan van – kérdezték, miért van, minek van? Pedig magyarországi magyarok faggattak civilben. Ekkor világosodtam meg teljesen: a  rendszer működik rendesen itt is amott is, nincs különbség. Gulyáskommunizmus, a  legvidámabb barakk csak álca, az ellenforradalom valójában forradalom volt, minden más hazugság.

Aztán amikor Pozsgai Imre is kimondta 1989-ben, hogy az ellenforradalom valójában népfelkelés volt, megremegett a Föld a kommunisták alatt, szinte ugyanúgy, mint október 23-án, hatvan évvel ezelőtt…

Száraz Dénes

Nyitókép: terrorhaza.hu