Kalita Gábor: Magyar vagyok, tehát európai (Gondolatok évkezdés idején)

Mi, korábban születettek még jól emlékszünk De Gaulle sokat hangoztatott s publikált kijelentésére, amely szinte a háború után újjáéledő nyugat, vagyis a később megalakuló Európai Közösség /EK/ szimbolikus zászlajává vált:

„Francia vagyok, tehát európai.”

Írásom címét persze nem véletlenül formáltam át sokunk – a nagy államfő véleménye, kijelentése nyomán is – azonos hitvallására.

   

Mire lenne jó az Európai Egyesült Államok

Előre bocsátom, semmire. Ugyanis, amint ezt a kérdést  már De Gaulle is érthetően megválaszolta – mindig több és több azoknak a neves politológusoknak, a hosszú évtizedek óta pályán lévő, tapasztalt európai – ismétlem – európai közgazdászoknak, közíróknak a száma, akik felszólalásaikban, értekezéseikben, elemzéseiben határozottan ellenzik egy ilyen politikai, s tulajdonképpen egy európai államot teremtő, és idővel mindenben központilag döntő agglomeráció felállítását, létét.

Természetesen ezek a vélemények nem a véletlen szüleményei. Hiszen, ha csak az Európai Unió utolsó tíz évének fura, a parlamentjét jóformán csak álcának használó, lépéseinek totális bukását vesszük figyelembe, akkor rosszul kezelt konfliktus helyzetek egész ármádiáira bukkanunk.

Ezek – jogosan – arra utalnak, hogy a többségükben  a hagyományos keresztény értékrendek szerint gondolkodó, ezt elfogadó, eddig egymás mellett békében élő, hagyományos európai  nemzetek, népcsoportok, etnikumok feje fölötti döntések rövid időn belül egy kegyetlenül mély szakadékhoz vezetnének.

Azoknak a véleményével értek egyet, akik kimondottan elutasítóan reagáltak Martin Schulz, a Német Szociáldemokrata Párt /SPD/ elnökének nyilatkozatára, miszerint:  „2025-ig életbe kell, hogy lépjen az Európai Egyesült Államok, s aki nem kíván tagja lenni, az – mehet…”

A káoszteremtés lesz a nyerő – szerintük

Két évnyi életben maradást sem jósolok a fentiekben említett új európai formációnak, hiszen maradéktalanul megosztaná Európa eddig viszonylagos békében élő nemzeteit, s ezzel a kemény politikai baklövéssel végérvényesen megvalósulna a háttérhatalom, s a pénzhierarchia  gonoszul kitervelt, régi keletű álma:

Káoszt teremteni Európában, szociális ellentéteket szítani, más, idegen kultúrákat képviselő, többségében embercsempészek által bevándoroltatott, kevert származású embertömegeket, vallásokat egymásnak uszítani, akár az ezt követő polgárháborúk kirobbanása árán is.

A dekulturizált, homogenizált népek egymással szembe állítása – lásd a fejetlen betelepítések rémálom szerű valóságát –  a kalmár logika éceszei alapján tülekedő kapzsi, gazdasági, politikai elit, a mega-konszernek,  a pénz spekulánsok, a milliárdos vagyonhalmozók malmára hajtaná a vizet.

Ezeket a sokszor nehezen ellenőrizhető erőket, klikkeket segítené az úgynevezett, újjá szervezett európai gazdasági bíróság is, ahol az akkor már volt államterületeken található, kisebb gazdasági agglomerátumok  kompetenciájuk hiányában, közben kialakult leépülésük révén sorban vesztenék el pereiket, a néhány diktáló ország, a sztárügyvédek garmadával „felszerelt” trösztök és bankok örömére.

Egy tanulságos példát is láthattunk már ezzel kapcsolatban, amikor Európa egyik legnagyobb konszernjét, a Volkswagent kívánták –  a tengeren túlról – két vállra fektetni.

Persze ez esetben azt is százszor kell naponta felemlegetni, ha már erről egyszer az EU parlamentjének képviselői úgy hallgatnak a mai napig, mint tök a fűben, hogy José Manuel Barroso, az Európai Bizottság Jean Claude Juncker előtti elnöke  olyan gondtalanul sétált át Amerika legnagyobb bankjának főtanácsadói posztjára, mint amikor a király lánya indul sétára apja kertjében.

A megvezetett európai polgár joggal gondolhatta: egy ilyen eminens poszton nem kötelező a titoktartás? Vagy ma már az Amerikában „turnézó” Barrosonak Európa érdekei a  saját háta közepén leledzenek?

S mi lesz akkor, ha mondjuk a mégis kikényszerített Egyesült Európai Uniónak ilyen kétkulacsos, sunyi, az anyjukat is eladni képes vezérei lesznek?

Egy újabb Marshall-tervre vágyunk?

Nem kizárható az sem, hogy az Egyesült Európai Államok esetleges megalakulása, majd a jelzett – muszlim – keresztény ellentétek, a szociális hálók teljes szakadása, a polgárháború lehetséges  beállta után jönne egy újabb Marshall-terv. Vagyis, építsük újjá a lerombolt Európát jelszavak puffogtatása alapján. Ismét érkeznének akár a tengeren túlról is – a már akkor nem EU tag  Anglia, az USA közreműködésével – a „jószívű” megmentőink – katonaruhában, később  developer öltönybe öltöztetve, s jót röhögve majd a markukba:

„A káosz nem nálunk keletkezett, nem nálunk volt népfelkelés, nem a mi kontinensünket árasztották el az idegen életszokásokat, vallást ide cipelő néptömegek, nem nálunk robbantak a bombák -, vagyis konfliktusok sorozata után az újjáépítéssel kapcsolatos  világ biznisz ismét nyélbe üttetik.

A nyerők mi lettünk, s Európa, vagyis a „kísérleti nyúl” – ezentúl a mi kalapunkban szundizik.”

Játszva megtehetik ezt velünk, európaiakkal, hiszen tetszik valakinek, vagy nem, már most is janicsár formátumú „barrósszók” segítik őket abban, miként is kell majd Európát „felszabadítani,” vagyis korábbi erejétől, gazdasági, kulturális nagyságától – megszabadítani.

Persze a közép-európai hazánkfia még a szó hallatán is rosszul lesz, hiszen korábban negyven évünkbe telt, míg a „felszabadítók” karmaiból kikecmeregtünk, így semmi szükség arra, hogy minket, egyben Európát valakik állandóan, véres harcok, hatalmas materiális veszteségek által, konfliktusok kiprovokálása révén ismételten „felszabadítsák.”

A leendő európai polgárháborúkkal kapcsolatos fenti feltételezések koránt sem alaptalanok, ha az utolsó évek már-már kezelhetetlen – nogo-zónák, sztrájkok, elégedetlenségek –  eseményeire gondolunk:

Németországban az ötmilliós török kisebbség világhálós szervezés után pillanatok alatt harminc ezer embert szólított az utcára a török választások alkalmával.  Svédországban már szinte kezelhetetlen a helyzet, hiszen rendőrautók százait gyújtják fel az bevándorlók, a nőkkel való erőszakoskodások, a gyilkosságok napi szintű események, a no-go zónák veszélyessége miatt csapatostul mondanak fel egyes városkörzetek rendőr-brigádjai – életüket, családjuk biztonságát féltve.

Rómában nemrég húszezer afrikai bevándorló sztrájkolt, gyújtogatott, rombolt, letelepedési engedélyt, jobb szociális ellátást, lakást, családegyesítést követelve. Az Örök Város, Róma polgármestere szinte a haját tépve mondta be a világmédia szócsöveibe: de mi lesz akkor, ha az ilyen típusú felfordulások, káoszteremtések  – az egész ország területén rendszeressé válnak? Vagy előre örüljünk majd egy hagyományos államhatalmat is elsöpörni képes polgárháborúnak?

Párizs gyönyörű sétáló utcái szinte már  szemétdombhoz hasonlítanak, az Eiffel torony, a műemlékek védelmére, az utcák ismételt tisztán tartására milliárdokat költenek, a tősgyökeres párizsiak szinte már az utcára sem mernek kimenni. Sok európai ember hajdani szíve csücske, Marseille, Franciaország második legnagyobb városa lakosságának több mint felét többségükben színes bőrű, muszlim bevándorlók képezik.

De odébb ugorva, ma már az Európai Unió strasbourgi székhelye közelében található no-go zónák sem arról tanúskodnak, hogy ma  Európa a biztonság, az élhetőség paradicsomát képezné.

Tehát e helyzet kezeletlensége, s ma már jóformán kezelhetetlensége minél tovább, annál inkább kirajzolódik. A kérdés „csupán” annyi: Európa jövőjének érdekében figyelnek-e erre egyáltalán az EU jelenlegi vezetői, képviselői? Úgy, mint ezt az V4-es országok biztonságra törekvő vezetői teszik?

Háttérhatalmak kezében Európa?

Hangosan szükséges kimondani: amíg a háttérhatalmaknak, pénzzsonglőröknek, milliárdosok mega pénzeit mozgató, a szociális hálókat mellőző, csakis és kimondottan a nyereségre hajtó bankoknak, s magának a Bloomberg titkos gazdasági társaságnak komoly szabályozások, feltételek nélkülözése mellett beleszólása lesz Európa sorsába, – elég csak látni George Soros milliárdos beletaposását az Unió, s Európa nemzeteinek szuverén közügyeibe, –  addig kontinensünk piacvezető – Németország, Franciaország Olaszország – államformációi mellett a többi „nép-kontingens”  a nemzetét elvesztő, kiszolgáló személyzet kategóriájába zuhanhat. Álcaként jól megetetve azzal a föntről sugárzott, hamis érzettel: – Mi is a „nagyok” közé tartozunk, a „mag” részét képezzük.

Nem ilyen Európáról álmodtak az EU megtervezői, az akkori nagyok

Mivel  bevezetőmben De Gaulle nevét említettem, ki kell emelni, hogy a nagy hadvezér, s államfő mindig is nemzetek Európájában gondolkodott –  a többi jelentős, előre látó európai vezetővel egyetemben. A mai francia vezetés, Emmanuel Macron elnökkel az élen merőben más, „kétsebességes” nótát fúj, s a háttérhatalmak beintésére hamarább reagál, mint Európa népének igényeire. Ezt bizonyítják a keresztény Lengyelországgal, egyben a V4-ekkel való parttalan vitái.

Az Európai Unió megálmodói eredetileg szuverén nemzetállamok gazdasági közösségét alakították ki, melyek a szubszidiaritás, vagyis a hatalmi szintek közötti munkamegosztás értelmében működtek. Figyelembe véve egymás érdekeit, a közös fejlődést.

De hadd pillantsunk vissza egy korábbi dátumra: aki olvasta a második világháborút levezető nagyhatalmak vezetőinek életrajzi leiratait, az bizonyára még emlékszik arra a többek által  – De Gaulle révén is – igazolt kitételre, hogy 1948-ban elsőként Winston Churchill, a háború utáni nagy átrendeződések, tárgyalások alkalmával tárta a nagyhatalmak kormányfői elé azt az ötletet, hogy meg kellene alakítani – amerikai mintára – az Egyesült Európai Államokat.

Persze a whiskyt imádó, legszívesebben csattos, kockás papucsban és hálóköpenyben „hivatalnokoskodó” angol államfő úgymond beszólásait a korábbi tapasztalatok alapján a kormányfők, a hadvezetés, a diplomaták mindig is kellő távoltartással fogadták. Persze nem véletlenül, hiszen a minden hájjal megkent öreg róka ebbéli kijelentése után, akinek támaszként ott áll Amerika a háta mögött, még melegében hozzátette:

”…ez egy nagyszerű, fantasztikus, s véghez vihető javaslat, minden érintett félnek ajánlom- Persze Anglia nem vesz részt ebben az általam felvázolt geopolitikai átrendeződésben.”

Tehát íme, egy valódi, angolos Churchill beszólás, valószínűleg egy-egy pohár whisky közötti szünetben kimondva. Lehet, hogy már akkor előrelátó volt, s el akarta kerülni egy, a jövőben lehetséges Brexit körüli hercehurcát?

Természetesen az igaz szívű, kimondottan Európa érdekeit képviselő politikusok úgymond elkezdtek hangosan gondolkodni, s első lépésben 1951-ben megalakították az Európai Szén és Acélközösséget, melyet tulajdonképpen a politikusok az EU alapkőletételének tekintenek. Ezt a javaslatot egy francia kormánytisztviselő, Jean Monnet tárta kormánya elé, melyet Robert Schuman, Franciaország akkori külügyminisztere hitelesített, ami a Schuman nyilatkozatként került be a világpolitika szótárába.

Számos ismert dátumot átugorva 1992 február 7-ét nem hagyhatjuk ki, hiszen ekkor írták alá az Európai Közösség /EK/  tagjai a Maastrichti szerződést, ami hivatalosan is az Európai Unió keresztlevelévé vált. Az Európai Parlamentnek, amelyet közvetlenül az Európa Közösség tagállamai választottak, annak idején döntő szerepe volt a közös ügyekben való döntésekben. A többi ügyben a tagállamok kormányai döntöttek, amit közösségi módszernek hívtak, vagyis – szupranacionalizmusnak.

A mai állapotok merőben mások

Hát, igen. A mai Európa „állapotait” mindannyian napi szinten ismerjük, így nem csoda, ha már jóformán mindenki – persze az az érzésem, hogy ebből Junckert, Schulzot, s Merkel asszonyt udvariasan kifelejthetjük – alapos változások, reformok után kiált.

Véleményem szerint jó ötletért valóban illene visszapillantani a múltba, s lépni jó irányba, ami nem biztos hogy számos elkényeztetett, agyon fizetett „européernek” tetszik majd.

Korántsem ördögtől való az a vélemény, mely kimondja: tanulni kellene a múltból, így az Európai Unió vezetését vissza kellene adni a tagállamok kormányfői, s miniszterelnökei tanácsának kezébe. A képviselők helyett magas szakmai tudással rendelkező emberekből álló szakcsoportokat állítanának fel a havi egy alkalommal ülésező, de állandó kapcsolatban lévő államfői, s miniszterelnöki testületek mellett.

Ezek tagjainak kiválasztása csakis a kimondottan színvonalas,  a politikai, diplomáciai tudományok, a gazdasági menedzseri, banki vonalon komoly eredményeket felmutatni tudó szakemberek vonalán valósulna meg. Így tekintélye lehetne az EU-nak, hiszen mellőzné a sokszor szinte üres parlamenti padsorok égig kiáltó jelenségét, ennek hatásaként a meghatározatlan identitású „felsőbb körök” perszonális, jogi kérdésekben történő, a tagországok feje fölött való, ellenőrizetlen döntéseit.

A mai, saját maga teremtette bürokratizmusában fulladozó Európai Unió –  csak magának az Európai Bizottságnak 30 ezer tagja van, az ezek körül mozgó lobbisták száma cirka 15 ezer – képtelen túllépni saját árnyékán.

A sokszor komoly szakmai tudás nélkül rendelkező, s bukott pártokból összeverbuválódott politikus képviselők szinte képtelenek megfelelni a rájuk bízott feladatoknak. Az állandóan zavart keltő, Guy Verhofstadt szerű ál liberálisok, volt anarchista félkegyelműek, vagy többnyire a zöldek pártjaiban tevékenykedő – minden bevándorlót engedjünk be,  rikácsoló – EU-s feminista „papagájok” kimondottan felesleges konfliktusokat kiváltó posztokat töltenek be.

Háttérhatalmak, lobbisták, kétes hírű NGO-k által diktált véleményeik magnószerű, erőszakos ismételgetése, a kompromisszum készség hiánya egyenesen vérlázító, ami pernamensen csakis az értelmes párbeszéd elnyomásához, a káosz erősítéséhez vezet.

Az újrarendeződés – szinte nélkülözhetetlen

A fentiekben vázolt felállás mellett egyes nemzetállamok, egymás segítésére felsorakozott tagországok viszont egyszerűen nem engedhetnék meg maguknak azt a luxust, hogy félművelt, csakis a sznob retorika artikulálására képes „színészeket,” politikai kalandorokat, nem tiszta hátterű csoportosulásokat támogató lobbistákat, úgymond strómanokat küldjenek az EU államelnökök és miniszterelnökök tanácsai mellett működő szakcsoportokba. Hiszen az úgynevezett egymásra való rálátás – az említett felállásban – adott, s hasznos együttműködést eredményezhetne.

Így aki félrebeszél, vagyis gazdasági háttérhatalmak, idegen kontinensek érdekeit képviseli, arra úgymond azonnal rászólhatnak, mint ezt nemrég meg is tette a jó diplomáciai érzékel megáldott, tapasztalt, volt lengyel miniszterelnök asszony Beata Szydlo, a sokszor „elszállt” francia államelnök – Emanuel Macron irányába. De korábban helyre tette John McCain arizonai szenátort is – állandó háborús uszításai, világkonfliktusokat kiváltó szennyes politizálása miatt.

Zárásként hadd tegyek említést arról a „világháló sztárról,” ami sok millió kattintást élt meg: vagyis a vörös szőnyegről, amire Juncker úr, az Európai Bizottság jelenlegi elnöke egy díszfogadás alkalmával nem és nem volt képes rátalálni, vagyis – hol is vagy ? – rálépni. Ne szidjuk őt, ne legyünk rosszmájúak, hiszen erről nem a nagy Ő tehetett. Hanem az a márkás konyak, amelyből aznap „véletlenül” a begyakorolt napi penzumnál több folyt le az „eminens” politikusi garaton.

Újév kezdésének idején hadd reménykedjünk abban, hogy egyszer még megérjük azt, hogy szeretett, szuverén, erős nemzetállamainkat egyesítő, megreformált, közös Európai Uniónk biztos léptekkel rátalál majd arra a bizonyos vörös szőnyegre, amely mindannyiunkat elvezet majd egy biztonságosabb, prosperálóbb, a hagyományos európai alapértékeket képviselő boldogabb világ, s lét felé.

Kalita Gábor

Nyitókép: Magyar Idők