Nem is olyan rég ezzel a címmel találtam egy teljesen rózsaszín cikket a Nők Lapja Café oldalán. Eléggé felhúzódtam rajta, így megfogadtam, hogy átírom a saját szám íze szerint. Ugyanis pont az ilyen cikkek miatt néztem ki szülés után értetlenül a fejemből. Minden anyuka élvezi az új szerepét a kezdet kezdetétől fogva, csak én nem. Legalábbis nekem ez jött le ebből és a hasonló írásokból.

 

Csak fokozták az elkeseredettségemet és még inkább úgy éreztem, hogy velem van a baj. Pedig nem. Csak ugye a kevésbé vattacukros dolgokról már nem szívesen beszélünk. A pontok többségével még egyet is értek, csak azok a magyarázatok…Vegyük hát sorra a 9 pontot és tegyük kicsit helyre a dolgokat.

 

1. Évekig nem fogjuk tudni kialudni magunkat

 

 hirdetes_810x300  

Ez tényleg így van. Kislányom, Laura lassan két éves és még most sem alussza át az éjszakát. Legalább egyszer még mindig felkel. Néha hajnalban kitalálja, hogy ő mesét akar nézni és kezdődik a youtube mesemaraton…A cikk szerint az álmatlanság inkább annak tudható be, hogy a baba születése után minden egyes percünket csak vele töltenénk, így már aludni sem akarunk.

 

Rendben, zárójelben megemlítik az éjjeli sírásokat. De csak zárójelben. Megnézném én azt az anyukát, aki önként és dalolva lemond az én-időről és naphosszat a gyerkőcét nézegeti. Nagy valószínűséggel rövid időn belül valamelyik zárt osztályon tudnánk csak vele találkozni.

 

2. A tudat, hogy nem foghatjuk mindig a kezüket

 

Őszintén szólva ez még nem aggaszt. Egyelőre még a kétbetűs helyre is együtt járunk, szóval nem volt alkalmam megtapasztalni ezt a dilemmát. Laura még akkor is fogja a kezem, ha én nem akarom és ott is ott van velem, ahol én nem feltétlenül szeretném.

 

Például a baba-mama klubban az első fél-egy órában még csúszdázás közben sem engedi el a kezem, illetve úgy általában két méternél messzebbre nem távolodhatok el tőle. Idővel biztosan másképp lesz, de így két év után nem ez a második dolog, amit megemlítenék az életreszóló változások közt.

 

3. Ráébredünk, hogy soha többé nem leszünk egyedül

 

Attól a pillanattól kezdve, hogy megtanulnak járni még a zuhanyfülkében sem. Azzal egyetértek ennél a pontnál, hogy napi huszonnégy órás szolgálatot kell teljesíteni szülőként, illetve a magunkra fordítható időmennyiség lecsökken. Ám különösebben nem vigasztal a tudat, hogy „felemelő érzés arra gondolni, hogy ezt a köteléket soha senki nem választhatja el.“

 

 

Inkább azt mondanám, hogy óriási felelősség és egyben lehetőség, hogy ránk van bízva egy csöpp kis ember sorsa. Egy gyerkőcé, akinek a világát mi alakítjuk. Akinek mi vagyunk a legfontosabbak és az egyetlen biztos pont az életében.

 

4. Megtapasztaljuk, hogy mindenre maguktól jönnek majd rá

 

Na jó, azért néha rá kell kicsit segíteni. Meg kell mutatni és tanítani dolgokat. Aztán persze a rosszat valahogy mindig gyorsabban ellesik. Laura már szépen mondogatja, hogy „basszu“ (Basszus!), de az anyát még mindig „aja“-ként használja. Tényleg nem mi fogjuk eldönteni, hogy mikor fognak megtanulni járni vagy hogy mi lesz a kedvenc időtöltésük.

 

El kell majd fogadnunk az adottságaikat és a döntéseiket. Pont ezért ezt a pontot inkább elfogadásnak és elengedésnek nevezném. Az adottságokat kellene elfogadni, a saját velük kapcsolatos elképzeléseinket pedig el kellene engedni. Nem erőltetni mondjuk a judo-t, ha neki inkább az úszás tetszik.

 

5. Kiderül, mekkora mennyiségű információ megjegyzésére vagyunk képesek

 

Valóban kiderül, hogy az agykapacitásunk igencsak véges. Már az is gondot okoz kezdetben, hogy visszaemlékezzünk az előző napi történésekre. Vagy csak arra, hogy mikor pelenkáztuk át a gyereket. Legalábbis nálam ez így volt. Azt már el sem tudom képzelni, hogy több gyerekkel hogy működik mindez. A cikk tanúsága szerint még álmunkból felkeltve is tudni fogjuk, hogy mi volt a házi feladata vagy mikor kell menni a következő oltásra. Legyen úgy! Egyelőre szkeptikus vagyok…

 

6. Pontosan tudjuk, mikor van vége a vakációnak, hiszen végre hosszú idő után először rend lesz a lakásban

 

Laura esetében még vakációról nemigen beszélhetünk, hisz még oviba sem jár. Nálunk akkor van rend otthon, ha a Laura alszik és van erőm elrakodni utána… Tény és való, a gyerekek se perc alatt a feje tetejére állítják az egész lakást. Nálunk most a fal locsolása a befutó. De volt már példa a virágcserépből történő földdobálásra vagy a játéklabda megúsztatására a WC-ben. A fogkeféjével meg rendszerint a konyhában szoktam találkozni.

 

 

7. Búcsút intünk a kedvenc sorozatainknak és filmjeinknek

 

Filmet az utóbbi két évben szinte csak moziban láttam, az én-időmben. Otthon nincs rá idő és sajnálok rá másfél-két órát. Inkább megcsinálom azt, amit addig nem győztem. A cikk szerint viszont „a saját életünk válik egy csodálatos, a szemünk előtt zajló történetté“, így már nem is vágyunk filmekre.

 

Személy szerint inkább néznék egy másodosztályú romantikus vígjátékot, mint hogy a Laurát altassam ugyanennyi időn keresztül. Aki ezzel máshogy van, az kérem, jelezze ezt hozzászólásban. Nagyon szívesen elbeszélgetek vele és adhat pár tippet.

 

8. Felismerjük, hogy egy kicsit mintha a saját anyukánkká váltunk volna

 

Ettől a ponttól még a hideg is kirázott. Nem, nem váltam a saját anyukámmá. Nagyon szeretem őt meg minden, de azért nevelési stílusban eléggé messze vagyunk egymástól. Minimum egy generációnyira. Kikérni kikérem a véleményét, aztán vagy megfogadom, vagy nem. Szerintem mióta szülővé váltam, jobban tisztelem és becsülöm őt. Hisz velem ő csinálta ugyanezt végig, amit most én Laurával.

 

9. A család az első

 

Ez így van, de ez nagyjából eddig is így volt. Itt most megint kénytelen leszek idézni az eredeti cikket: „Lehetünk popsztárok, híres színészek, sztárügyvédek, ügyintézők, újságírók, abban a pillanatban, hogy világra hozzuk a gyermekünket, soha többé semmi mások nem szeretnénk lenni, csakis az ő szülei. Ez a tudat mindennél többet ér.“ Jó dolog szülőnek lenni, talán a legjobb.

 

Ugyanakkor nem hiszem, hogy a gyermek születése után fel kell adnunk a saját életünket. Igenis anyaként is szeretnék majd idővel munkába járni, a saját életemet építgetni. Attól, hogy szülővé váltam, még nem szűntem meg nőnek és álmodni merő felnőttnek lenni. Tudom, hogy megváltozott teljesen az életem.

 

De azt is tudom, hogy egyszer Laura felnő és elindul a maga útján. El kell majd engednem. Ez csak úgy fog menni, ha lesznek más céljaim és terveim az anyaság mellett. Mi több, pont ezzel tudok majd neki jó példát mutatni. Hiteles nőként, anyaként, remélhetőleg sikeres emberként megállni előtte.

 

Mierka Szilvia

(a szerző az Anya vagyok, ments ki innen bloggere)

Képek: Čepec Laci Photography

Megosztás:

Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Ön lehet az első aki a tetszik gombra kattint!