Milyen egy jó anya?

Odaadó, következetes és türelmes. Mindig, minden körülmények között. Elolvasott minden szakkönyvet/cikket a témában, lassan már doktorálhatna is belőle. Mindemellett a gyerek rezdüléseiből érzi, mit kell tennie és aszerint cselekszik. Tökéletesen ráhangolódik az anyaságra, élvezi az otthon töltött idő minden percét és könnyes szemmel gondol arra, hogy ennek bizony egyszer vége szakad. Egyetlen gond van csupán ezzel: ilyen anya nem létezik.

Bármilyen vágyakozás és felkészülés is előzi meg egy gyerkőc érkeztét, egy nő élete 180 fokot fordul egyik napról a másikra a baba megszületésével. Van, aki ezt gyorsan megszokja, és jól kezeli. Van, aki önmagát marcangolva, folytonos kételyekkel küzd.

Aztán van még a fentebb említett rózsaszín kategória. A saját, habos-babos világukban élő mintaanyáké. Na, az ő gyerekeik már szobatisztán születtek és az első szülinapjukon Shakespeare-szonetteket szavaltak. Csemetéik már három hónaposan átaludták az éjszakát és a hisztit még csak hírből sem ismerik. Napjában háromszor főznek friss ételt a gyereknek és tökéletes a sminkjük.

    

Az ilyen beszélgetések után aztán ránézel a saját, éppen kavicsot nyalogató és önfeledten vigyorgó gyerekedre és a frász kerülget. Majd vetsz egy pillantást magadra és legszívesebben elsüllyednél szégyenedben. Pedig nem kellene. Elég lenne belátni, hogy a másik nem mond feltétlenül igazat. Vagy csak negyvenszer annyi segítséget kap, mint te. Esetleg szuperhős. Lehet választani.

Szerintem a jó anya elsősorban őszinte. Főleg önmagával és a gyerekével szemben. Belátja, hogy nem válthatja meg a világot önerőből, nem kell senkinek bizonygatnia az érdemeit, valamint a rátermettségét. Az sem árt, ha ugyanilyen szókimondó a környezetével szemben. Tud segítséget kérni, ha már nem bírja és képes elfogadni is azt. Mert segítség igenis kell, mondjon bárki bármit.

Jó, ha van humorérzéke. Mit lehet tenni olyankor, ha a kínkeserves „ülünk a kint hintában és megpróbálunk beletömni a gyerekbe valamilyen főtt kaját, miközben a kutya nyálát csorgatva ugrál felénk“ helyzetben a gyerek egyszer csak fejbe dob a teli főzelékes kanállal? Vagy nevetsz rajta egy jót „Ezt nem hiszem el!“ címszó alatt, vagy rettentően dühbe gurulsz és ordítva teszel rendet az udvarban. Az első még mindig jobb megoldásnak tűnik.

Fontos, hogy jó példát mutasson és a lehető legjobb tudomása szerint nevelje gyermekét. Nagyon nem mindegy, hogy a játszótéren szétdobált szemetet látva odaszalad-e hozzád és szól, hogy „Kuka!“, majd együtt kidobjátok vagy esetleg ő maga fog ott még nagyobb rendetlenséget hagyni. Ahogy az sem mellékes, hogy a többi gyereket fellökve fog játékot szerezni vagy elkéri azt. Mondani lehet bármit a pöttömöknek, úgyis a példa a lényeg. Az az igazán ragadós és az rögzül.

Ezenkívül meg kell tudni élni a szép pillanatokat. Igen, pillanatokat. Ritkák, rövidek, de annál értékesebbek. Nincs is jobb annál, mint amikor a játéküzletből kifelé tartva szépen elmagyarázod a gyermeknek, hogy nincs szüksége egy huszadik babára és ő ezt tudomásul veszi. Csendben kiballagtok. Nincs hiszti, földön fetrengés és ordítás. Ilyenkor egy pillanatig elhiszem, hogy ez most már mindig így lesz. Pedig nem.

De azért néha annyira jól tud esni, hogy egy váratlan helyzetben szót fogad. Felszólítás nélkül köszön valakinek, esetleg közli veled, hogy szeret. Ez az a felhők felett három méterrel állapot. Ezt kell megőrizni, beszippantani, hogy a nehéz hétköznapokon erőt tudjunk meríteni belőle. Hogy néha rácsodálkozhassunk, hogy tényleg érdemes átvészelni a fog-/hasfájós éjszakákat, a betonon toporzékoló hisztiket és a végeláthatatlan etetéseket.

S ha valakinek még esetleg kétségei vannak, hogy elég jó anya-e, az guglizza ki gyorsan a Jó anya vagyok? kérdést. A találatok közt szerepel egy ugyanilyen című cikk, amely a számmisztika segítségével megválaszolja ezt. Elég hozzá a születési dátumunk. Én is kiszámoltam, amit kellett és jót nevettem rajta.

Egyébként amondó vagyok, hogy legyünk őszinték mind önmagunkkal, mind a környezetünkkel szemben. Merjünk nevetni a gyerkőc csínytevésein és a saját botlásainkon. Legyünk példaképek törpördögeink életében és tudjunk szívből örülni a váratlan szófogadásnak, gesztusoknak, tetteknek. Ha így teszünk, nagy baj már nem lehet. Mi több, még jobb anyává is válhatunk általuk.

Mierka Szilvia

A fotók a szerző felvételei.