Az utóbbi időben arra figyeltem fel, hogy mindig többen és többen kérdezik tőlem: – hogyan élted át, vagy hogyan élte át hatvannyolcat?

 

Én, aki ma is húszévesnek érzem magam, ilyenkor hirtelen nem is tudatosítom, hogy tőlem jócskán fiatalabb emberrel beszélek, aki őszintén érdeklődik a felől, mégis miként is zajlottak akkoriban az említett drámai események, milyen emberi érzések is kavarogtak bennünk, az események, részeseivel, szemtanúival akkor, s későbbi elszenvedőivel – azután.

 

Ilyenkor rendszerint „abban állapodok” meg önmagammal, hogy válaszaimat nem dramatizálom, ehelyett inkább, amolyan apró emberi történetecskéken keresztül ábrázolom azt az átélt, szomorú eseményt, melyet egy közel tizennyolc éves, középiskolás, már nem kamasz, még nem felnőtt emberke élt át Léván, az akkor még mindössze tizenhatezres járási városkában, s ennek környékén.

 

 hirdetes_810x300  

1968 augusztusa – tankokra kézzel felfestett vörös csillagok, TEFU-s teherautók, tár nélküli gépfegyver, katonai adó-vevő

 

1968 augusztus 19-én, diákként, behívtak egy amolyan, a kötelező katonai szolgálat előtti, néhány napos levente kiképző, vagyis ”branyec” táborba. Szántón – szülővárosomtól, Lévától tizenöt kilométerre –  került sor erre az eseményre, s megmondom őszintén, mint többnyire vagány lévai srácok, élveztük is a sporttal, fegyver szét-és össze szereléssel, gránát dobással tarkított eseményt.

 

Az egyik éjszaka aztán szólt nekem és barátomnak az őrnagyi rangban lévő parancsnokunk, este őrszolgálatba oszt be minket. A helyszín, a Szántó fürdő fölötti domb volt, a feladat, fentről figyelni arra, nem közelít-e a sátrak felé idegen, vagyis az „ellenség.” Mivel az őrnagy már korábbról is jól ismert minket, úgy látszik, kedvezni akart. Adott a kezünkbe egy-egy  „VZOR-58-as,” jelzésű tár nélküli gépfegyvert, s egy elemes lámpát. A parancs így szólt. – ha bármi mozgást észlelünk. ébresszük őt fel, jelentsünk.

 

Hát bizony, egy-két óra elmúltával „észleltünk,” s nem is akármilyen ellenséges mozgást.

 

A megszállás titokban tartása – tökéletesre sikeredett

 

Huszadikán, késő este Ipolyság felől erős morajlást, amolyan „égig érő” motorzajt hallottunk, majd később, 1968 hőse, megálmodója,  Alexander Dubček által is gyakran látogatott fürdő előtti úton tankok, teherautók jelentek meg – reflektoraik fényében.

 

Kép: webnoviny.sk

 

Barátom, vagyis levente társam megemlítette, ez semmi, csak gyakorlatozás folyik, két hete jelentették be. Na, mondom, azért a domboldalon ereszkedjünk közelebbre a főúthoz, többet látunk majd. Bizony –  láttunk…

 

A tankokon nem a piros fehér kék, kör alakban kiképzett emblémákat láttuk, a lánctalpasok között szekrényes, s TEFU feliratos, nyitott platós, hátukon katonákkal teli teherautókat.

 

A TEFU, s a platóján üllő katonák összképe jelezte elsőként számomra, mely fuvarozó autókkal korábban az anyaországban találkozhattunk, hogy valami – nagyon nincs rendben. Tehát, Magyarországon is mozgósítás történt.

 

Rohantunk felfelé, aztán visszafelé „hoztuk magunkkal” a korábban egyenruhában pihenő, ébredező őrnagyot, s neki is mutattuk a „mesés” látványt. Ő erre, hirtelen, a futástól lihegve, így reagált: indulás a parancsnoki sátorba, a katonai adóvevő rádió elmondja nekünk, valójában mi is történik.

 

Az adóvevő, bizony, „elmondta:”

 

A Varsói Szerződés csapatai megszállták Csehszlovákiát!

 

Több kalóz adó is bejelentkezett, ellenállásra szólított fel, több kaszárnya rádiósai értekeztek egymással más-más frekvenciákon – na már most, mi is legyen – feszült hangnemben.  Ám a csehszlovák hadtestek, a civil lakosság  számára Ludvík Svoboda államelnök, s egyben hadseregparancsnok bejelentése, az ő parancsa vált mérvadóvá, amit tehetetlenül, döbbenten hallgattunk: „Semmiféle ellenállást nem tanúsítani.”

 

Hazaindulás gyalog, buszon, tankok, katonai teherautók százai mellett

 

Sátorfelszedés után a parancsnok  minket, „leventéket” azzal eresztett szélnek, hogy mindenki menjen haza, ahogyan tud. Nem gond a távolság, mindössze 15 kilométer, ha gyalogosan indulunk útnak, a főutakat, tankokat kerüljük, igazoltatás esetén mondjuk azt, a fürdőből megyünk hazafelé.

 

A katonai teherautó a felszereléssel, s parancsnokostul együtt, a „kertek alól,” vagyis a szőlők, búzatáblák között szántóföldeken, a Margita-Ilona fürdő mellett elhaladva, Vámosladány, s a nyolc halastó felől közelítette meg a lévai kaszárnyát, s amint már később hallottuk, egy hátsó bejáraton titokban be is jutott a szovjetek által már részben ellenőrzött laktanyába.

 

Archív felvétel. Kép: webnoviny.sk

 

Mert ugye, ha a „testvérek” a főúton találkoztak volna a csehszlovák hadsereg emblémájával ellátott katonai teherautóval, akkor azt látván, megjelent az „ellenséges” hadsereg, „ijedtükben” akár szét is lőhették volna.

 

Mert láttunk ám a bevonuló teherautók tetején, géppuska állásba befészkelve ijedt arcú katonákat százszámra, hiszen ők, a mezőkről, az ebédasztaltól begyűjtött, az oroszok mellett többségükben tartalékos magyar katonák révén,  igazán azt sem tudták, hol is vannak,  mi is vár rájuk.

 

Ugyanis, egyes polgártársaink vagy leszedték, vagy elforgatták a helységtáblákat, hogy ruszkiéknak „könnyebb” legyen a tájékozódás.

 

Szerencsénkre, minket  „sem lőtt szét” senki, habár az itt- ott felhangzó fegyverropogás – félelmetes volt. A főút mellett az árokpartról néztük pirkadattól a bevonulókat, a tank brigádok többsége éjszaka vonult, a légvédelmisek, hidászok, a többi harci egység – már nap közben, azaz augusztus 21-én.

 

Az út szélén várunk a szerencsénkre, hátha jön a „ságibusz,”  ez volt ugyanis a mi kedves „omnibuszunk.” Mit ad a Jó Isten, a hajnaltól több órányi várakozás után, az Ipolyságról  érkező autóbusz mégis csak begurult Szántóra, s mivel érkezésében már senki sem reménykedett, jóformán a faluban ötven méterenként, kézjelzés révén gyűjtötte be a Léva felé igyekvő, megrettent utasokat.

 

„Itt a Szabad Európa Rádió…”

 

Az autóbuszban elővettem japán táskarádiómat, s ahogy pásztázva a rövidhullámú adósávon, egyszer csak megszólalt a minden tisztességes ember által jól ismert szlogen:

 

„Itt a Szabad Európa Rádió …”

 

Ezek után többen is a rádió közelébe jöttek, s azt felerősítve hallhattuk a konkrét híreket, Pozsonyban a diáklázadásról, a prágai Vencel téren összegyűlt, tiltakó tömegekről, barikádokról, áldozatokról, a kalóz rádiók frekvencia sávjainak elérhetőségéről. De a jelentésekből azt is megtudhattuk, hogy az inváziós hadsereg 750 ezer katonával szállta meg Csehszlovákiát, ehhez 800 repülőgép, s 6 ezer 300 /!/ tank „debutált.”

 

A Léva-Ipolyság útszakasz egy romantikus, dombos, kanyargós út. A balesetek, lerobbant katonai járművek miatt várakozó tankok, ágyúkat vontató teherautók, kétéltűek mellett araszolva, csak úgy volt képes elmenni  autóbuszunk, hogy, fél kerékkel már az út szélén a levegőben voltunk, a jobb sávban a harci járművek fele az árkokban „pihenve.” Az út széle tele dobálva piros címkéjű, üres halászlé konzervdobozokkal, ismerős volt, hiszen boltjainkban, három koronás árban nálunk is árusították.

 

Hazaérve Lévára, az – oroszok – haza!!! – feliratok számos kerítésre, falra felírva orosz nyelven, a főtéren dühös arcú embercsoportok, jelszavakat kiabálva.

 

Kép: webnoviny.sk

 

Anyám, aki három kisgyereket nevelt a háború utolsó évei alatt, engem viszont utána, a világégést megélt emberként megérkezésem lévén, örömtől könnyes szemmel mesélte:

– „Élelem bekészítve, teli a spájz, apád működésbe hozta az udvaron a pumpás kutat, ha a vezetékes vizet leállítanák. Mi, keresztény magyarok ezt is túl éljük, mint annyi rosszat már …”

 

Nyolcasok – magyarságunk életében

 

Szent István napi ünnepségek közelségében melyik nyolccal végződő dátumra is emlékeznénk leginkább, ha nem az 1038-as dátumra. Ekkor hunyt el Árpád-házi Szent István királyunk, augusztus 15-én. Őt 1001-ben koronázták meg a Julian naptár szerint 1000.  december 25-én.  I. István volt a keresztény magyar állam megteremtője, az első magyar katolikus szent, a magyar és az európai történelem kiemelkedő alakja. Tehát, mi felvidéki magyarokat is két dátum érint augusztus 20-án, az egyik a kedves dátum, amikor első királyunkat, a magyar államiság keletkezését ünnepeljük, a másik augusztus huszadika – szomorú dátum mindannyiunk számára.

 

Itt a nyolcas, 1968, rossz hírt hozott számunkra, a politikai enyhülés, a szabadabb élet teljes elvesztését. S gyászolt is az ország, azt a 72 áldozatot, akik az inváziós hadsereg gépfegyverei által, tankjaik lánctalpai alatt, szeptember elejéig – halálukat lelték.

 

1848 március tizenötödike az ébredés, a – rabok legyünk vagy szabadok – szinonímájaként a reményt hozta el a magyarság számára. Sajnos, az ezt követő kilences – 1849 – a rabságot hozta vissza a kiegyezés dátumáig.

 

1918, az első világháború részleges befejezte magyarságunkat sem hozta jobb helyzetbe, hiszen tulajdonképpen ez váltotta ki a „vörörsrózsás” forradalom hóhérainak eszetlen, s kegyetlen  rémtetteit 1919-ben, majd hozta magával Trianont, ami minket, felvidékieket is, más nemzetrészekkel együtt –  határon kívülre rekesztett.

 

1948 némi fellélegzést hozott az elcsatolt nemzetrész felvidéki polgárainak, hiszen részlegesen befejeződtek a kitelepítések, aránylag sokan tértek vissza a fogolytáborokból, s már nem kellett rettegni a bombázásoktól, a háború kegyetlenségeitől. Persze, a vörös rendszer rabláncára kerültünk, s a vagyonelvesztés minden becsületes magyar családot rosszul érintett.

 

1968 hozta el a Prágai tavaszt, vagyis azt a reménysugarat, mely nem kevesebbről, mint a szabadságról, a demokráciáról regélt. Mi, nemzetiségi magyarok is reménykedtünk, ám ez említett reménysugarak augusztus huszonegyedikén, amikor már a szovjet csapatok Csehszlovákia minden városát, stratégiai bázisait elfoglalták, szertefoszlottak.

 

Hoz e változást a jelen, a  szintén „nyolcas” év

 

2018-ban, vagyis a jelen, szintén „nyolcas” évben  sokat beszélünk a lehetséges változásról, s egyben 1989-ről, a rendszerváltás évéről, mely szintén a szabadság, a demokratizmus szinonímáját lebegtette meg előttünk.

 

Persze Mečiarral, 1994-ben megérkezett a kiábrándulás időszaka, amikor ugyanis olyan emberek is felkerültek  hatalmi pozíciókba, akik az átkos elitjét, kiválasztottjait, sok esetben aljas múltú besúgóit, ügynökeit képviselték.

 

Az elszámoltatás ugyanis elmaradt, így olyan emberek rontották, s ma is rontják a demokratikus államrend levegőjét,  az ilyenek – sajátjaikkal összeborulva – igyekeznek ma is mellékvágányon tartani a rendszerváltás forradalmárait, a korábbi rendszer kitagadottjait.

 

Tehát, ezeknek a ma is „vöröseknek” már réges-régen a történelem szemétdombján kellene „csücsülniük,” vagy valahol másutt.

 

Ezek az emberek, s a mindig is hamis, besimuló segítőik, a bűnöket elhallgatók ajándékoztak meg minket, felvidékieket azzal a „szeretetcsomaggal,”  miszerint nem hogy eltörölték volna, de még meg is erősítették a minket a mai napig háborús bűnösként kezelő Beneš-dekrétumokat.

 

S, hogy ebben részük van a szlovákiai magyar politizálás – besimulok, mindenkivel jóban vagyok, csakis a saját pókerarcomra vigyázok  –  egyes vezető, ma is „népszerű”  szereplőinek is,  ez ma már senki előtt sem lehet – vita tárgya.

 

Az alcímben feltettem a kérdést:

 

– Hoz e változást a jelenlegi, a szintén „nyolcas” év. Hogy a 2018-as év valóban a jobbulás éve legyen, ezért mindannyiunknak tenni kell, s koránt sem nem szabad eltűrnünk, hogy magukat ma is vezérgyalognak tekintő, ám a múltban is, ma is rossz erőkkel társuló, hamis egyének ennek keresztbe tegyenek.

 

Kalita Gábor  

Megosztás:

Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Eddig 1 olvasónak tetszik ez a cikk.