Rafael Rafaj, a párkányi Štúr-szobor és a történelmi igazság

Az utóbbi napokban „nagy sikert“ futott be Rafael Rafaj (eredetileg magyar név, lásd Raffay) volt SNS-es parlamenti képviselő, Slota volt pennahordozójának írása a Hlavné Správy nevű konspirációs portálon. A szerző történész, valamilyen Inštitút národnej politiky (Nemzetpolitikai Intézmény) nevű izéből. Az írás hemzseg a féligazságoktól, melyek, mint tudjuk, rosszabbak a hazugságnál. Persze vannak azok is benne bőven…

A szerző azzal kezdi, hogy kritizálja a párkányi magyarokat, amiért elutasítják a Štúr-szobor felállítását. Előrebocsátom, hogy én nem tartozom közéjük, s azon a véleményen vagyok, hogy kapják meg a szobrukat a Duna-parton, ahová tervezik, mi pedig ezzel egy kalap alatt hozzunk tető alá végre a városban egy igazi magyar nemzeti jellegű köztéri alkotást a sétálóutca végén, a kopjafa helyén. Mondjuk egy Honfoglalási Emlékmű formájában, ahol méltó módon meg lehetne tartani minden magyar ünnepet.

Félművelt nyelvészkedés

   

A szerző először a város nevével foglalkozik, s azt állítja, hogy a Villa Kakath eredeti megjelölés is szláv, sőt az írásban később minden ilyen jellegű utalást szlováknak titulál. Az etimológiai szempontból igaz lehet, hogy a magyarban a kakas szó szláv jövevényszó, lásd kelet-szlovák kokoš, de ha valami ez alapján van elnevezve, az nem minden szláv csak azért, mert a szó szláv eredetű.

Ha ez így lenne, akkor minden Kovács nevű ember szláv lenne, mert a szó a magyarban szláv jövevényszó, lásd kov-fém. A későbbi Párkány kifejezés megállapíthatatlan eredetű, a szó maga összindogermán, bekerült a magyarba is, s a név megjelenése idején szlávokat százkilométeres körzetben észak felé sem találunk. Ez a név azonban természetes módon fejlődött ki, ellentétben a Štúrovo névvel, melyet az idegen megszállók tukmáltak a városra. Azt is csak a második világháború után, azelőtt nekik is megfelelt az indogermán – abba tartoznak a szlávok is – Parkan.

A szerző az egész írás alatt nyelvészkedik, a probléma csak az, hogy evidensen félművelt. Folyamatosan hivatkozik Ján Stanislav: Slovenský juh v stredoveku című két háború-közti nagyívű munkájára, melynek értékeit kár is lenne elvitatni még akkor is, ha néhány helyen téved. Például sem Tokod, sem Libád neve nem az általa felhozott szláv változattból ered, tehát nem a tok-folyam-ból, hanem a tok mint halfajtáéból, ugyanúgy Libád neve is állatnévből képzett helységnév korai finnugor végződéssel, lásd még Ebed-eb, Tokod-tok, Ölved-ölyv, Libád-liba.

Szlováknak nevezi a szlávokat

A legnagyobb csúsztatás már Stanislav könyvében is az, hogy szlováknak veszi, s nem szlávnak, azokat a szlávokat, s az általuk szlávul elnevezett helységneveket, melyek a Kárpát-medence területén, a felvázolt térképen megtalálhatók (lásd alább).

Stanislav egyszerűen azt csinálja, hogy nyelvészeti-dialektikai alapon, amelyek a helynevekből kikövetkeztethetők, szlováknak tartja ezeket a helynévadásokat, mert a vélelmezhető dialektus megtalálható a mai nyugat-szlovákban, vagy közép-szlovákban. Ez természetesen nem egyszerűen tévedés, hanem szerintem tudatos történelemhamisítás. A dialektus ugyanis NEM ETNIKUM!!! Ma sem az, mert ha az lenne, akkor a kelet-szlovákok nevezhetnék magukat önálló etnikumnak, sőt nemzetnek, akárcsak a Záhorákok, melyeknek nyelve nem csupán dialektus, hanem még regionális nyelvként is aposztrofálható, s ez alapján akár még elszakadási kísérletbe is foghatnának…

Nem tudom ez Raffaynak hogyan tetszene. Tehát szlováknak nevezni a honfoglalás előtt a jelzett területen lakó szláv, vagy inkább avar-szláv keverék-népességet (lásd Bjelo-Brdói kultúra) politikai indíttatású történelem-hamisítás. Ez azt célozza, hogy történelmi igazolást nyújtson a magyarság nemzeti önrendelkezési jogának elvételéhez, magyar nemzeti-etnikai területek /cseh/szlovák bekebelezéséhez.

Honfoglaláskor a szlovákok nem is léteztek

Az igazság az, hogy a honfoglalás idején szlovák etnikum még nem létezett. Sőt, más szláv eredetű etnikumok kialakulása- etnogenezise is éppen hogy elkezdődött, beleértve a nyelvi szétfejlődést is. A cseh, lengyel, lásd Polan már csírájában megvolt, ahogy délen a proto-horvát, proto-szerb is. Szlovákság azért sem lehetett, mert az észak kárpát-medencei szlávság morva megszállás alatt volt az idáig.

Történeti források is szlávokról írnak. Ez akadályozta az etnogenezisüket, ami csak a magyar államhoz történt csatolásuk után kezdődött el, s eltartott a 16. századig, mint természetes folyamat. Ekkora volt az a bizonyos magyar elnyomás! Ha nincsenek a magyarok, a szlovákság soha még csak ki sem alakult volna. Tudva lévő, hogy a magyarok megérkezése után, a Galgóc-Tapolcsány vonaltól (ameddig a magyarság betelepült, lásd a török adóösszeírások személynevei) északra fekvő területeket a magyar állam jóformán birtokba sem vette legalább kétszáz évig, csak a közlekedési csomópontokat őrizték katonasággal.

Ha ez továbbra is így maradt volna, tehát azok a területek, ahol később a szlovákság kialakult, nem kerültek volna a magyar államhoz, akkor most csupán afféle lengyel-gorál nyelvjárás lennének a lengyel nemzeten belül, ugyanis Lengyelország is apellált a területre. Tehát a szlovák etnikum ki sem tudott volna alakulni, mert a lengyellel együtt szlávok, s azok asszimilációs hatását nem tudták volni kivédeni. Ilyen okok miatt nem alakult ki a mai napig a morva etnikum – a cseh fennhatóság miatt. Tehát a szlovákság, már ha lenne lelkiismeretük, a magyaroknak  csak hálával tartoznak, s nem mással, főleg nem nemzeti függetlenségünk sárba tiprásával.

Történelemhamisítás

Raffay azt is állítja, hogy a magyarok a Felvidékre csak a török elől menekülve érkeztek. Ez történelmi tudatlanságra vall, vagy inkább tudatos történelemhamisításra.  Már a 10. századtól vannak magyar nevű helységnévadások Nyitra környékén is, lásd AssaKürt, a mai Nové Sady, de a török adóösszeírásokban még szláv nevű embert sem találunk egészen Nyitráig, s Galgócig, Tapolcsányig is többségben vannak a magyar nevek.

Törökök elő menekülő magyarokat egyetlen esetben említett a történelmi forrás, a Balaton mellől Nyitra közelébe telepített párszáz családot, talán Török Bálint. Ennyi! Ekkora magyar tömeg nem tud áttelepülni, de ha rá is települt volna valamilyen szláv lakosságra, az ő neveiknek akkor is szerepelniük kéne az adóösszeírásokban.

Aztán jó lenne még ismernie Bél Mátyás írásait, s főleg Alexander Petrov: Příspěvky k historické demografie Slovenska.  De szerintem ismeri is, csak mivel politikai prekoncepció alapján dolgozik, mint a magyar sarlatánok, ezért hamisít… Érdekességként jegyzem meg, hogy a surány-vidéki szlovákság akkor települt le ott, mint amikor Békéscsaba környékén is, tehát a 18. században.

A Kárpát-medence központi részein, főleg a Dunántúlon megtalálható nagyszámú szláv helynevet adó szláv nyelvű lakosság tulajdonképpen egy avar-szláv keverék nép volt, amely korábban évszázadok alatt alakult ki az ott uralkodó államszervező avarokból, s az általuk szolganépként behurcolt szlávokból, lásd Ján Steinhübel: Nitrianské kniežatstvo című kiváló könyvét.

A honfoglaló magyarok és a szlávok

A medencében ugyanaz történt, mint Bulgária területén, ahol a bejövő államalapító bolgár-törökök keveredtek a korábban ott lakó szláv lakossággal, de az uralkodó nyelv a szláv lett. A honfoglaló magyarok ilyen, jobbára szláv nyelven beszélő népséget találtak itt. Avarokról nem tudunk, a székelyek kivételével. El nem vitatván, hogy történeti forrásokkal bizonyíthatóan, a terület rövid pár évtizedre morva fennhatóság alá került. Először az Alföld, ahonnan a morvák a kereszténység terjesztése ürügyével kiszorították a bolgár fennhatóságot, majd a szerencsés véletlen folytán a Dunántúl is.

Az a Pribina ugyanis, akit a morvák Nyitráról elűztek, helytartóságot kapott a Balaton melletti Mosaburgban (Zalavár magyarul, a nyugati források szerint a Zala folyó mocsaraiban volt, éppen ott, ahol magyar régészek megtalálták) az avarokat kiverő germánoktól (felesége germán volt), az ott maradt szláv lakosság miatt. A fenti térképen ez is hamis módon szlováknak van feltüntetve, pedig az történt, hogy a terjeszkedő germánok Karintia nevű őrgrófságukat terjesztették ki a Dunáig, első menetben.

Pribina így hadseregre is szert tett, s megpróbálta visszaszerezni a morváktól nyitrai birtokait. Svätoplukék azonban erősebbek voltak, Pribinát megölték, s így ölükbe hullott a Dunántúl. A germánokat különösebben nem izgatta, hogy melyik vazallusuk szedi be az adót a területen, s a magyarok már lassan közelítettek a Kárpát-medence felé. Így kerültek a morvák birtokon belülre rövid pár évtizedre a Kárpát-medencében, de ez a történelmi értelemben is röpke időszak nem jelentett döntő etnikai és politikai változást.

Az avar-szláv lakosság a szlovákok ősei?

Szlovák történelmi munkákban visszatérő momentum (a fent említett művön kívül lásd még az Etnogenéza Slovákov című kiadványt), hogy a medencében a magyarok előtt élő avar-szláv lakosságot a szlovákok elődeinek, őseinek aposztrofálják. Hogy nem sül le a bőr a képükről…, ugyanis ugyanazok a szlovák szerzők, akik ezt állítják, gyakran csupán pár oldallal később beismerik, hogy ez a szlávul beszélő népség beolvadt a magyarokba. Tehát a vérük a mai magyarokban csörgedez, s nem a mai szlovákok, hanem a mi őseink közt tarthatjuk őket számon a jászokkal és a kunokkal együtt.

Visszatérve „Raffay“ írásához, vannak benne kifejezetten soviniszta kiszólások, a harmincas évek tót soviniszta történetírás hagyományait követve. Azt írja például, hogy magyarok nem is léteznek, mert kereszteződtek az itt élő szlávokkal – igazából már azok is avar-szláv keveréknép volt. Ez természetesen igaz, viszont nincs egyetlen tisztavérű etnikum sem, s elméleti-tudományos szempontból sincs ilyen követelmény semmilyen nép esetében sem.

Az etnikum ugyan származási közösség, de a hozzátartozáshoz elég egyetlen magyar, vagy szlovák felmenő. Arról nem is beszélve, hogy Ján Steinhűbel szerint az összes régi kárpát-medencei szláv tulajdonképpen avar-szláv keverék nép, tehát az ezekből kinőttek is, pl. a szlovákok. Ezért hasonlítanak annyira a mai magyarokra antropológiailag, mert a magyarok keveredése a környező népekkel a mai napig folytatódik, ahogy a szlovákoké is.

Könözsi László