Ezt a hetet újra különösen forrónak jósolják az időjárás-előrejelzések, s ha az ember már nem akar a víz mellett ázni, van még egy tippünk hogyan lehet hűsölni.  Menjünk egy nagy, klímával felszerelt épületbe nosztalgiázni: Pozsonyban, az Esterházy palotában a Szlovák Nemzeti Galéria Megszakadt ének (Prerušená pieseň) című kiállítása várja a látogatókat.

A kiállítás eleve kedélyeket borzolt, hiszen a szocializmus éveit bemutató képeken kívül a múzeum előtt elhelyezték a Sztálin négy méteres bronzszobrát, mely eredetileg a mai Szlovák Nemzeti Felkelés téren (Námestie SNP) állt Pozsonyban 1949 és 1956 között. Majd kíméletlenül eltávolították – a figyelmes szemlélő látja a szobor nyaka körüli sérüléseket, illetve a múzeum vezetője a Sme napilapnak úgy nyilatkozott, a bronzon a vizelet különleges patinát hoz létre, mely nagymértékben kimutatható Sztálin atyuska szlovákiai másolatán… nos, hát igen, ugye azok a régi szép szocialista évek. Nemrég pedig valami önjelölt (i)gazságtevő végiglocsolta vörös festékkel Joszif Visszarionovicsot a galéria előtt. Vandalizmus a fiataloktól? Vagy esetleg egy megkeseredett ember személyes bosszúja?

A szomorú az esetben, hogy bárki is tette, valószínűleg nem ismerte fel, hogy ez, ha nem is akarunk róla tudomást venni, a történelmünk része volt. A múltunkkal pedig szembe kell nézni. Ha tetszik, ha nem Sztálin 7 évig díszítette Pozsony belvárosát, és valószínűleg csak azért nem vitték be a palotába a többi kiállítási tárgy közé, mert elég nehéz lenne a nem éppen elhanyagolható méretű szobrot felcipelni a lépcsőn. A kiállítás célja pont az, hogy cseppet elgondolkozzunk, igen, ilyen is volt. Intő jel legyen, hogy többet ilyen ne fordulhasson elő. No de haladjunk tovább mi is, nem filozofálni akarunk a jelenkori vandalizmusról, hanem kedvet csinálni a képekhez.

Irigylésre méltó világ

 hirdetes_810x300  

Elsősorban, ami megragadja az embert, az az egyes festmények monumentalitása. Hatalmas vásznakról néznek ránk fenyegetően a partizánok, Sztálin és Gottwald képmásai, több festőtől ugyanolyan pózokban, ugyanolyan arckifejezéssel. Akinek ideje van rá, minden egyes kép mellett megtalálja a „hivatalos“ kritikát is. Hihetetlen olvasni, hogy egy-egy elmarasztaló kritika azért érte a festőt, mert XY elvtárs nem néz túl fenyegetően a fasisztákra bozontos szemöldöke alól, vagy hogy nem mosolyog a parasztasszony eléggé, mikor a libáit és a teheneit szolgáltatja be kötelezően. Aztán a túl realista festőkkel is annyi gond volt! Hát miért nem lehet megérteni, hogy a szocialista realizmus lényege nem az, hogy lefessük, amit látunk, hanem amit látnunk kellene! Mosolygós embereket, akik dudorodnak az izmoktól hídépítés közben. Majd sok-sok harcoló partizánt, kik vérüket ontják a hazáért. Aratókat, gyümölcstermelőket, gyármunkásokat, asszonyokat, pirospozsgás arcú gyerekeket, akik mind-mind építik a boldog szocializmust. A jó konfliktusát a még jobbal.

Persze voltak, akik nem hódoltak be teljesen, így például Martin Benka festőnek minduntalan felrótták, hogy a szocializmus internacionalizmusa helyett túlságosan is szlovák sajátoságokat ábrázolnak a témái, az alakjai, a motívumai. Ladislav Guderna túl sok szürrealizmust vitt a képekbe, és hivatalosan ő is inkább csak megtűrt, mint éltetett festő volt. Aztán voltak, akik poénra vették az egészet. Az egyik kép, ami megfogott, egy tájkép volt. A hivatalos kritika nem szerette sose a tájképeket – fák, erdők, dombok,unalmas, hiszen sehol a mindennapok hőse, a gyári munkás izzadva, de boldogan. A kreatív festő viszont, hogy ne lehessen belekötni a képbe, a nagyon költői és nagyon magasztos „Hrob partiázana” (A partizán sírja) címmel elejét vette a kritikáknak. Erre mondjuk, hogy prájszlessz.

A képeken kívül még egy kis korrajzzal is készültek a galériában. Több korabeli szocreál film is megtekinthető, illetve egy dokumentumfilm, amely feldolgozza, hogyan dübörgött a gazdaságunk az ötéves tervek alatt, és vajon miért ment tönkre a gazdaság, ha minden tervet 150% százalékosra teljesíttettek. A kiállítás része egy 50-es évek stílusában berendezett szoba, csipketerítő, rádió, masszív fabútor, esküvői kép a falun, pont olyan, mint a nagymamák háza. Pár helyiséggel odébb pedig kiderül, miért nem érdemes egyedül járni múzeumba. A szoba ugyanis be – az ötvenes évek stílusának megfelelően – be van poloskázva, s a vevőkészülékkel tisztán lehet hallani, miről is csevegnek a szobában. A készülék mellé papírt és ceruzát helyeztek el figyelmes kezek, hogy a látogató kipróbálhassa, milyen lehetett régen Nagy Testvért játszani. Szintén a kiállítás része egy terem telis-tele propaganda feliratokkal, plakátokkal. „Za radostný život, za mier, za šťastie našich detí” (- A boldog életért, a békéért, a gyermekeink boldogságáért) hirdeti egy zászló. Nevetni vagy sírni kell rajta?

„Sovietska kniha nás učí milovať život, prácu, slobodu a mier”(A szovjet könyv megtanít minket az életet, a munkát, a szabadságot és a békét szeretni) – áll a felirat a könyvtárnak berendezett helyiségben. Egy régi íróasztal várja a látogatókat, no meg persze csupa remekmű Sztálin elvtárs tollából, valamint Lenin elvtárs levelezése is helyett kapott a polcokon, 17 kötetben. A legjobb, hogy ezek forgathatóak, olvashatóak, tehát a kiállítás élő része, nem valami steril vitrin mögé elbújtatott dolog, így az ember szabadon kiélheti a magát.

Mondjuk nem egy „terrorháza” – vagyis ne várjon az ember egy galériában túl sok szocialista csecsebecsét (mi többet vártunk, csalódtunk is), de a képekhez igazán ötletes kiegészítést nyújtanak. Csak tényleg lehetne több.

Aki átélte, pont azért ajánljuk. Aki nem élte át, annak meg azért. 10-ből 8 pontos kiállítás, mely egészen október 21-ig látható a Štúr téren, az Esterházy palotában. Nézzétek meg.

Lengyel Diana

Ha tetszett a cikk, csatlakozz a Körkép Facebook-rajongói oldalához, de követhetsz minket a Tumblr-en és a Twitteren is!

Képeink forrása itt, itt és itt található.

 hirdetes_810x300  

Megosztás:

Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Ön lehet az első aki a tetszik gombra kattint!