Minek jöttél ide magyarosítani?

Pár héttel az esküvő előtt azt kellett firtatnom magamban, hogy el tudom-e képzelni az életem a szlovák nacionalizmus bástyájában, ahol abban az időben Ján Slota volt a polgármester.

A januári hónap kommentárjában ezúttal Marosz Diána írását publikáljuk, mely a SME blogján jelent meg december 29-én.

Történetem első részében egy romantikus magyarországi lányról írtam, aki annyira megszerette Szlovákiát, hogy megtanult szlovákul.

   

Főiskolai tanulmányai alatt egy szemesztert Nyitrán tanult, ahol megismerkedett a jövendőbeli szlovák férjével.

Amikor lekerül a rózsaszín szemüveg 

Úgy tűnhet, hogy a történet folytatása már nem annyira romantikus, de ne adjátok fel. 🙂 Ugyanúgy működik ez, mint a szerelem: miután szerelembe esel, eljön az idő, amikor leveszed a rózsaszín szemüveget, és megtanulod szeretni a másikat annak ellenére is, hogy nem is olyan ideális, mint ahogy azt az elején hitted. Ugyanakkor szerelmünk ennek ellenére is még mélyebbé és főleg érettebbé válhat. Így van ez az én szlovákok iránti szeretetemmel is.

…Nem mondanám, hogy a jövendőbeli férjem lelkesedett, amikor megtudta, hogy a lány, aki megtetszett neki, magyar. Eltartott egy kis ideig, amíg ezt feldolgozta. De aztán ez már egyáltalán nem akadályozta, sőt, annyira belém szeretett, hogy elkezdett magyarul tanulni – meg kell, hogy dicsérjem, mert ma már probléma nélkül megérteti magát. Amikor a közös életünket terveztük, először Budapest mellett döntöttünk. Csakhogy az én végzettségem nem gyakorlatias (szlovák és lengyel nyelv), ezért nem találtam munkát és a férjem éppen egy érdekes állásajánlatot kapott a szülővárosában – Zsolnán.

Mi a hónap kommentárja?

A hónap kommentárja a Körkép sorozata. Rendszeresen, minden hónapban egy általunk legjobbnak, legérdekesebbnek tartott  kommentárt közlünk a szlovák sajtóból magyar fordításban.

A sorozat utolsó részei:

(2015) január, február, március, május, június, július, augusztus, szeptember, október, november, december

És így pár héttel az esküvő előtt azt kellett firtatnom magamban, hogy el tudom-e képzelni az életem a szlovák nacionalizmus bástyájában, ahol abban az időben Ján Slota volt a polgármester. Végülis beleegyeztem ezzel a megjegyzéssel: megpróbáljuk, aztán egy-két év múlva átköltözhetünk Magyarországra is, ha itt nem fogjuk jól érezni magunkat.

A honvágy hullámai

Ah, azok a romantikus elképzelések fiatalként, hogy hol szeretnénk élni!…Egy-két év múlva anyaságira mentem, és nem is volt szó arról, hogy átköltöznénk az én hazámba. Hogyan tartana ott el bennünket a férjem, hol találna munkát, ha nem beszél jól magyarul? Maradtunk tehát a realitás földjén Szlovákiában…Azóta eltelt 12 év, és még mindig itt vagyunk. Én hosszú éveken át küszködtem a „túžby po domove“ hullámaival (magyarul “honvágy”, a szlovák kifejezés nem adja vissza a szó pontos jelentését). Hiányzott az anyanyelvem, a barátaim, hiányzott a magyar kultúra és mentalitás. De ahogy telt az idő, azt vettem észre, hogy mindez kezd megtörni bennem, már a szülőföldemen érzem magam idegennek és Zsolna többet jelent számomra egy puszta otthonnál.

De menjünk csak szépen sorjában. A kezdet bizony egyáltalán nem volt rózsás. Nagy szeretettel viseltettem a szlovákok és hazájuk iránt. Naiv elképzelésem volt arról, hogy szeretni fognak, mert irántuk való szeretetből megtanultam a nyelvüket. Sőt, el lesznek varázsolva, hogy akadt valaki, aki csak úgy, megtanult szlovákul.

Az első kapcsolataim valós szlovákokkal viszont gyorsan kijózanítottak a rózsaszín elképzeléseimből. Először is: a többség egyáltalán nem volt képes értékelni, hogy tudok szlovákul. Teljesen természetesnek vették. Nem tettek különbséget köztem, és a „szlovákiai magyarok“ között. Hiszen a szlovákok szerint a magyaroknak ismerniük kell az államnyelvet. De egy magyarnak Budapestről?

Másodszor: egy bizonyos csoport abban lelte örömét, hogy az akcentusomat utánozta. Amikor megláttak, viccesen így köszöntöttek: „Ohoj, oko so móš?“, azaz (Szio, hogy vogy?) Úgy gondolták, hogy nagyon viccesek. Számomra viszont egyáltalán nem volt vicces. Nem értettem őket.

A magyarokat más mércével mérik

Próbáltam elképzelni, hogy Magyarországon találkozok egy külföldivel, aki a magyar nyelv és a magyarok iránti szeretetből megtanul magyarul. Kinevetném őt az akcentusa miatt? Utánoznám? Biztosan nem. Épp ellenkezőleg – borzasztóan örülnék, hogy megtanulta a nyelvünket. De lassan bele kellett nyugodnom a tudatba, hogy a szlovákok a magyarokat nem veszik szokványos külföldinek. Más mércével mérik őket.

A Zsolnán töltött kezdeti időkből van egy kellemetlen élményem egy hirdetés miatt. Nem tudtam munkát találni, ezért hirdetést adtam fel a Katolikus újságba, hogy magyar nyelvet oktatok. Ami ezután következett, teljesen felkészületlenül ért. Először sms-t kaptam egy névtelentől azzal a szöveggel, hogy „Felcsesztél. Mit provokálsz? Minek jöttél ide magyarosítani?“

Kicsit később egy idősebb hölgy hívott fel, és elkezdett velem kiabálni, hogy talán nem fogom itt a szlovák gyerekeket magyarosítani, amikor ők világnyelveket is tanulhatnak. Igazi sokként ért engem és keményen kijózanított a szlovákokkal szembeni idealizált elképzeléseimből.

A magyar, mint a buta szinonímája

De idővel minden seb beheged. Ma már csak legyintek fölötte, és felsóhajtok: mit lehet tenni, mindenhol találunk korlátolt embereket… (Margóra hozzátenném, hogy valódi érdeklődők is akadtak a magyar nyelv iránt, bár idővel feladták – a magyar túl nehéznek tűnt számukra…)

Következő nehéz tapasztalat volt számomra, amikor rájöttem, hogy a szlovákok a „magyar“ szót a „buta, hülye“ szinonimájaként használják. Még jobban megbántott, hogy ezt gond nélkül az én jelenlétemben is használják. Egyáltalán nem tudatosítják, hogy ez bántó lehet számomra.

Kezdtem rájönni, hogy a szlovákok magyarokkal szembeni rosszindulata olyan mélyen el van vetve a fejekben, hogy egy személy kevés arra, hogy ezen változtasson. Időnként elvesztettem a reményt, és szerettem volna elszökni ebből az országból, De találkoztam itt olyan emberekkel is, akik megtartottak. Köszönettel tartozok nekik érte. Nekik köszönhetően hiszem, hogy nem vagyok itt hiába.

(Folytatás legközelebb.)

Marosz Diána, blog.sme.sk

Fordította: Tóth Lívia és Király Zsolt

Nyitókép: Zsolna, Andrej Hlinka tér (wikimedia.org)

Ne maradj le semmilyen újdonságról – kövess minket Facebookon, Twitteren, és Tumblren is! Ha pedig kíváncsi vagy a szerkesztőségi kulisszatitkokra, látogasd meg Instagram oldalunkat!