Lassan befejeződnek a csoportküzdelmek, és végre kezdetét veszik az igazi tétmeccsek, ahol már tényleg vérre megy a játék. Illetve ez nézőpont kérdése, hogy kinek mit jelent a tétmeccs fogalma, mert a magyaroknak szinte mindegyik meccsük tétmeccs volt, és sajnos most már nem néz ki valami rózsásan a helyzet a számukra; a torna végére elfáradtak, és az osztrák, német, dán négyesből ők húzták az egyik rövidebbet. A szlovákoknak is már csak egy gálameccsük van hátra a norvégokkal, aztán utazhatnak szabadságra.

De hogy ez a szabadság, mennyire lesz megérdemelt, arról lehet írni pár sort, mert igencsak szódavizesen teljesítettek, és a teljesítményükben a gyenge szót egy kora reggeli jelenséggel, a harmattal lehetne jellemezni. A fehéroroszok ellen egy kibulizott döntetlent a kanadaiak által való iskoláztatás követett, a csehek elleni teljesítményükben pedig egy koreográfia nélküli jégrevü és a brindzakészítés elemeit lehetett felfedezni. Eddig csak egy csapatot sikerült elverniük, azok is éppen a magyarok voltak. Az egyetlen valamirevaló tetszetős játékukat pedig a finnek ellen produkálták. Na, az egy parázs kis jó meccs volt (leszámítva persze a cserepados töketlenkedéseiket, amelyekkel két emberelőnyös helyzetüket sikerült lenullázniuk). Kár hogy nem tudtak az egész tornán így játszani. De hát ezt dobta a gép, mondaná a sokat látott tapasztalt útburkoló (szurkoló), de ez bizonyítványnak és kifogásnak elég gyenge. A fehérorosz vereség fájónak bizonyult, mert ők a finnek ellen is pontokat raboltak, és függetlenül az utolsó fordulótól, már megvannak a továbbjutó csapatok (legalábbis a mi csoportunkban). A hétfői szlovák-norvég tényleg már csak a statisztikát javíthatja, és nincs semmi jelentősége. Nem azon a meccsen fog kelleni bizonyítani, hogy igenis tud játszani ez a csapat, hanem a korábbikon kellett volna. Mert ez így igencsak gyenge eresztés volt.

Ami viszont igencsak elszomorít, az nem is az eredmények és a mutatott játék, mert ez benne van a pakliban, hanem a felvidéki magyar emberek hozzáállása az eseményekhez (pl. itt meg itt meg össze-vissza). Idén először ugye a magyar hokiválogatott is kijutott az A-csoportos vébére, és most már mindenki hokiszakértőnek képzeli magát és hokifanatikusnak, de ez az eufória csak rövidtávú. Egy megrögzött Crystal Palace-drukkert idézve: “ezek csak mind divatdrukkerek”. Ez mondjuk még nem is lenne baj, mert egy Manchester United-nek is sokan szurkolnak, akik azt sem tudják, hogy mi az a foci, vagy egy Real Margitnak is sok szurkolója akad, amelyeknek száma az elért eredményektől és a mutatott játéktól függően állandóan ingadozik.

A divatdrukkerekkel még nem lenne semmi gondom. A baj ott van, hogy elég sok hirtelen felindulásból lett törzsszurkoló és önhokiszakértő csak szégyent hoz a sportra. Most nem beszélek arról a görögtüzes akcióról az első meccsen, hanem a kárörvendésről. Az még rendben lenne, hogy egy vereség után sírunk, vagy hogy egy győzelemnek örülünk, az jogos, de hogy egy vereségnek is örüljünk? Milyen ferde jellem képes erre? Gondolom a felvidéki magyar ember. Mert az Új Szó-s kommentekből ez jön le. Ennyire gyenge lenne a felvidéki ember erkölcsi morálja? Semmi emberi tartása nincs? Mert függetlenül attól, hogy egy csapattal szimpatizálunk vagy nem, megérdemlik a tiszteletet. Az ellenfelet becsülni kell. Az tényleg csak egy pogácsaszaggató lehet, és semmiképp sem nevezhető sportembernek, aki a kárörvendőségben lel értelmet. Mert tényleg az jön le belőle, hogy a témához hozzászólók erkölcsi tartása minimális. Mondjuk ez még hagyján is, mert az emberek hozzászólásának a szellemi értéke egyenesen aránylik az elfogyasztott sörök számához (már ha az ember magából indul ki;). De tényleg ilyen minimális létszámú értelmes ember olvassa az Új Szó onlány kiadását, hogy nem reagálnak egy ilyen szellemi és sportemberhez egyáltalán nem illő megnyilvánulásra? Vagy mindenki helyesli, vagy mindenkinek mindegy a dolog? Ne ba gyerekek, milyen világban élünk? A kárörvendőség az utolsó dolog, ami eszébe juthat egy értelmes embernek és egy sportot szerető szurkolónak. Magyarán mondva, hogy mások is megértsék: nincs helye a világban.

Végezetül pedig, hogy szem előtt maradjon a bejegyzés eszmei mondanivalója, Knézy Jenő hallhatatlan sportriporter szavait idézem, amikor késő esti órákban elsétált az aszfaltburkoló munkások mellett, és köszönésével bevonult a sporttörténelem Pantheonjába. Azóta minden valamirevaló törzsszurkoló falán ottan lóg bekereteztetve az ő emlékét és a sport szeretetét tartva szem előtt, hogy: „Jó estét, jó szurkolást!“

Megosztás:

Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Ön lehet az első aki a tetszik gombra kattint!