2010 májusában José Mourinho a Real Madridhoz igazolt. Ekkor teljesedett be a címben említett ominózus eset, amikor a zsák végre megtalálta a foltját. Kevés olyan kontroverz „fogalom“ van ugyanis a labdarúgásban mint a spanyol királyi csapat és a portugál edzőzseni-fenegyerek. Kevés drukkert hagynak hidegen, vannak akik utálják őket, vannak akik imádják, neutrális hozzáállással nem gyakran találkozhatunk. A múlt keddi Ajax Amszterdam – Real Madrid BL-csoportmeccs után ez talán még fokozottabban igaz.

Source: Wikipedia

 A Real Madrid 57 hazai bajnoki címével Spanyolország legsikeresebb klubcsapata. 15 nemzetközi kupagyőzelmével a világ harmadik és Európa második legsikeresebb klubcsapatává avanzsált elő az 1902-ben alakult királyi gárda, bár a királyi jelzőt csak 1920-ban kapta meg XIII. Alfonz spanyol királytól. Az elkövetkező évtizedekben természetesen még messze nem volt alkalmazható a „kontroverz“ jelző a csapatra, főleg az 50-60-as években élte fénykorát a csapat, amikor a szórakozásról olyan nevek gondoskodtak, mint Di Stefano, Gento, Raymond Kopa és végül, de nem utolsó sorban, 240 „királyi“ góljával Puskás Ferenc. Újabb fénykorát a csapat a 80-as évek második felében élte, amikor a csapatot Butragueno, Manuel Sanchis, Hugo Sanchez és Jorge Valdano nevei fémjeleztél.

 

Az igazi „törés“ – ha nevezhetjük ezt egyáltalán annak – a Los Galacticos érájában, Florentino Peres elnöksége (2000 júliusa óta) alatt állt be. Az új elnök fő feladata és céja a klub adósságainak csökkentése és egy „sztárcsapat“ kiépítése volt. Kampányígéretét Luis Figo leigazolásával nemsokára teljesítette, majd Zidane, Roberto Carlos, Ronaldo és David Beckham leigazolásával überelte is. Valószínűleg annyire ráérzett a marketing nevezetű pénzkeresési lehetőségre, hogy kicsit elszaladt vele a ló. 2006-ban ezért elnökváltásra került sor a Real-nál, de Florentino három évvel később visszatért és ott folytatta, ahol abbahagyta: érkezett Kaka, Cristiano Ronaldo, Benzema, stb.

 Valószínűleg ezért van a madridi csapatnak ennyi ellensége, sokan ugyanis nem is focicsapatnak, hanem egy kereskedelmi vállalatnak tartják, amelynek a reklámbevételek összege a sportsikerektől is fontosabb. Ezen szándékozik változtatni történetünk második főhőse, José Mourinho, aki szintén megér egy misét.

Sporttudományi diplomája megszerzése után a 90-es évek elején alulról kezdte meg a ranglétra megmászását, ami után kisvártatva egy remek kiugrási lehetőség adódott számára, amelyet maradéktalanul ki is használt. 1992-ben ugyanis a lisszaboni Sporting Sir Bobby Robsont szerződtedte vezetőedzőnek, aki mellé kerestek és találtak egy helyi ismeretekkel rendelkező tolmács-edzőt. A lehetőséget maximálisan kihasználta a tapasztalt edző mellett, akit Portóba és aztán Barcelonába is követett. Amikor Robson elhagyta Barcelonát, Mourinho Louis van Gaal segédjeként a katalán fővárosban maradt. Edzői karrierjét a portugál ligában kezdte, igazán híressé az FC Porto csapatával vált, ahol már első teljes szezonjában 11 pontot vert a Benficára. Aztán számos siker következett a Chelsea-vel, Inter-rel és számos haragos is akadt José Mourinho csípős arroganciájának és túlzott magabiztosságának köszönhetően. Elérte a Real Madrid szintjét, vagy utálták, vagy imádták, de mindenki beszélt róla. És ez a két gyönyörű sors 2010 májusában találkozott, hogy a szága immár közös erővel burjánozhasson.

 Verbális kirohanásai már megszámlálhatatlanok, de elmúlt kedden ismét nagyot robbantott. Eredményben és hírben is. Szerencsém volt nézni a meccset, persze 0-4-nél már elkapcsoltam és másnap értetlenül álltam az újságban álló adat előtt: Sergio Ramos és Xabi Alonsó az utolsó öt percben piros lapot kapott. Értelmetlennek tűnt a helyzet, felfoghatatlannak. Persze csak addig amíg meg nem néztem, mi is történt valójában:

 

 Talán csak annak nem volt egyértelmű a helyzet, aki először látott zöld pályán gömbölyű eszközt kergető bácsikat. Csoportkör-beli második sárga lapukat (Alonso és Ramos) a meccs alatt bezsebelvén fennált a veszélye, hogy a következő sárga már eltiltást hoz számukra a további küzdelmekben és adott esetben nagyon kellemetlenül is érintheti a csapatot. Ezért a „merő szerencsének“ köszönhetően mindkettőjüket még aznap este kiállították, ami azt jelentette, hogy a már semmit nem jelentő – a Real ekkor már biztos csoportgyőztes volt – hatodik csoportmeccsen pihenhet a két kulcsjátékos. Természetesen a merő szerencse neve José Mourinho volt:

 

 A helyzet egyértelmű és emiatt sokmindenki szája habzik, magas labdarúgó körökben. Fair play-t sértettek a madridiak? Szabad ezt egyáltalán? Engedélyezett így alakítani a fejleményeket? A választ mindenki saját belátására bízom. Saját külön bejáratú véleményem az, hogy sokkal tisztább volt ez így, mintha egy rosszul ütemezett becsúszással vívták volna ki maguknak a megérdemelt pirosat. Hisz akkor a téma és Mourinho nem lenne pletyka tárgya. Valószínűleg azonban semmi következménye nem lesz a dolognak és szerintem ez így is van rendjén. Ilyen lehetőség a sárga lapok számának befolyásolására nem sok van. Csoportmeccsek utolsó körében lehet ezt leginkább megjátszani, akkor is ritkán esik meg, hogy valaki ezt megengedheti magának. Legyen ez ezért minden jó csapat kiváltsága, hogy a jól megérdemelt továbbjutás mellé két sárga nélküli kulcsembert is bevethet a további küzdelmekre. Mindenesetre megmutatkozott, hogy a Real Madrid és José Mourinho elegye ingergazdag érát hozhat nekünk, focirajongóknak. Ennek egy szép következő állomása a hétfői El Classico lehet, hisz sokmindent mondhatunk, de hogy Barcelonában a közönség szeretné a „The Special One“-t, azt nem. Mondom ezt annak ellenére, hogy segédedzőként jelentős sikerekhez segítette a katalán klubot. De aztán úgy a Chelsea-vel, mint az Interrel legyőzte a Barcát, ez éven pedig ráadásul az ősi ellenséghez szerződött.

 Kíváncsian várjuk a fejleményeket, úgy a vezényelt kiállítások, mint Mourinho beszólásait és karrierjét illetően.

Megosztás:

Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Ön lehet az első aki a tetszik gombra kattint!