A ruszofilek hagyományos kelet-európai útja a tavalyi macedón kalandok után idén Ukrajnába és Moldovába vezetett. Ukrajnában nem először jártunk, 3 évvel ezelőtti már abszolváltunk egy kirándulást Lembergbe, így már volt némi fogalmunk erről az országról. A köztudott tényektől eltekintve, hogy olcsó a vodka és a cigi, még számos érdekessége van az országnak: az ukrán(-orosz) konyha isteni (a kedvencem!), a higiéniai körülményekhez a legoptimálisabb a 200 g vodka/fő/nap sebességgel történő fertőtlenítés, továbbá mint az egyetemen kioktatott a katedravezetőnk, hogy mivel minden 16. ember AIDS-ben szenved ott az országban, a kirándulás alatt többet, mint 15 partner nem egészséges kicserélni.

A másik úticélunk a jóval ismeretlenebbül csengő Moldova és Kisinyov lett, az ukrán és a román határ közé beékelődve.

Útirány: Liptószentmiklós-Kassa-Tiszacsernő-Csap-Odessza-Kisinyov

Igen, kissé nyakatekert módja az odaútnak, mivel minden egyes város egy-egy átszállást jelent, de így is sikerült röpke 36 óra alatt lenyomni az odautat, kávészünetestül. Az odesszai vasútállomáson vettük meg a Kisinyovba szóló jegyeket. A néni az ablak mögött megkérdezte, hogy puha üléseket akarunk-e a vagonban, vagy elég a „normális”, az ár ugyanaz. Eleve gyanús volt a kérdés, de válaszoltunk, hogy akkor talán a puhát. Mikor felszálltunk a vonatra, kissé elbizonytalanodtunk, ugyanis fa padok sokasága fogadott. A kalauzhoz odafordulva, hogy nekünk „puha” jegyeink vannak, a vasút mindenható dolgozója vállat vont , és közölte: „ez a puha”. El nem tudom képzelni, mi lett volna, ha a másik típusút választjuk. 5 óra egy helyben ülés után kissé nyomja a pad a farokcsontot, de amúgy kibírható. Kisinyovban kisebb logisztikai gondok után éjfélre értünk az ágyba, és másnap indultunk felderíteni ezt a pici országot és lakóit.

"Soft seats"

„Azok nem románok???”

Kérdezte X ember az odaút előtt… és erre a válaszom csak annyi, az attól függ a moldovai-román határ melyik oldalán állsz. Igazából ezek a kelet- és dél-európai kicsi népek olyan közel állnak egymáshoz nyelvileg és kulturálisan is, valamint olyan mértékben voltak eddig elnyomva, hogy teljes mértékben érthető: függetlenedni akarnak mindentől és mindenkitől. Lásd a macedón- bulgár nyelvvita, és jelen esetben a moldovai –román konfliktus. Minimális a nyelvi különbség a két nemzet között – a románok állítják, hogy egy nyelvjárás, a moldávok persze, hogy egy külön nyelv. Így ha nagyon-nagyon sarkalatosak akarunk lenni, mondhatjuk: a moldávok azok a románok, akik tudnak oroszul. 🙂

 hirdetes_810x300  
zenei aláfestésnek – a leghíresebb moldovaiak

Mert oroszul mindenki tud. Az idősebb generációt még meg is értettük volna, hiszen az ország kb. 50 évig a Szovjetunió része volt, de a legfiatalabb generációt is beleértve, az utcán Kisinyovban több orosz szót hall az ember, mint moldovait (maradjunk ennél), és ez nagyon meglepő. A taxisofőr azt mondta, hogy vidéken a nyelvi helyzet teljesen más, bár azt is hozzátette, hogy a hostel, amiben laktunk, a város másik felén van (és eszerint számlázott is) miközben kb. 3 utcányival volt odébb az állomástól. Tehát nem sorolnám a "megbízható forrás" kategóriába.

A kisinyovi vasútállomás

A kicsi ország még kisebb szeparatistái

Te leszel az első diák az orosz és kelet-európai tanulmányokról, aki olyan ország területére lép, amelyik nem is létezik” – mondta az osztálytársam, mikor kiszálltunk átmozgatni magunkat Tiraszpolban. Moldova lehet, hogy kis ország (33 843 km², 4,3 millió lakos), de egyesek úgy gondolják, még jobb lenne apróbb darabokra szedni. Az országban két függetlenedni vágyó kisebbség él, az egyik közülük a dnyeszter-menti oroszok, másik pedig a gagauzok. Míg a gagauzok (török eredetű, pravoszláv vallású nemzetiség) megleégedett az autonómiával, a Transzdnyisztria lakói 1990-ben kikáltották függetlenségüket, igaz, hivatalosan ezt talán nem ismeri el senki Oroszországon és Nigérián kívül, de őket ez nem sűrűn zavarja. 1990-ben a polgárháború után Jelcin és Snegur elnök megállapodása nyomán a területet orosz, moldovai és dnyeszter-menti erőkből álló hadsereg felügyeli. Kisinyovnak ez főleg amiatt jelent gondot, mivel ezen a területen összpontosul az ország ipara.

A Dnyeszter-menti köztársaság fővárosa, Tiraszpol, vasútállomás

Persze Moldova esetében ne gondoljunk acélgyártásra vagy olajfinomításra, hanem egyszerű textiliparra (takaróvarrás, cérnagyár), élelmiszeriparra, ennek ellenére komoly bevételkiesést jelent  a szakadár terület az ország kasszájában. Jelenleg a dnyeszter-mentiek nem képesek eltartani magukat, Oroszország erős támogatását élvezik, Moszkva fizeti a nyugdíjaikat, a gázolajat fillérekért kapják és hasonlók. Persze nem hivatalosan. A legutóbbi, 2005-ös konfliktusok után viszonylag nyugalom van, ez a gyakorlatban a határon nyilvánul meg viccesen – ha az ember Ukrajnából utazik az országba, keresztülhalad a Dnyeszter-menti köztársaságon. Ukrán határellenőrzés kvázi nincs, mivel nekik teljesen mindegy, mit visz ki az ember az országból. Dnyeszter-menti vagy moldovai pedig szintén nincs. Ha az ember elhagyja Transzdnyisztriát, és már hivatalos moldovai területekre vonatozik be, szintén nem lehetséges moldovai határellenőrzés – ezzel ők elismernék, hogy egy idegen országból utazunk be, kvázi elismernék a dnyeszter-mentiek függetlenségét. Így csak szimbolikusan egy moldovai határőr fel-alá sétál a vonatban, és néha úgy csinál, mintha keresne valamit. Esetleg túlórázik, és kétszer is átsétál a vonaton, ez viszont nem változtat a tényen, hogy ha egy bőröndnyi AK-47-es van nálam, azt sem veszi észre.

A gagauz parlament és Lenin

Gagauziának 1994 óta van autonómiája, a pici kb 1800 km2 területű autonóm államocska erősen vidékies jelleggű. A fő utca a fővárosban, Komratban még mindig Lenin utcája, a Parlament pedig olyan, mint egy kétemeletes iskola a szocializmus fénykorából. Előtte egy kétméteres Lenin szobor áll. A lakosok érdeklődéssel néztek ránk, turistákra. Nem biztos, hogy sokat látnak az efféle állatfajból. A buszállomáson egy tábla fogadja a látogatókat – rágyújtani az épületben tilos, büntetés érte 50 lei. Ez körülbelül 3 euró. Viszont plusszpont já a gagauz postának, ugyanis a képeslap három nap alatt otthon volt.

A gagauz katonai erők központi épülete (..öhm…)

 

Odautunkon nemcsak olyan autópályát láthattunk (de főleg érezhettünk), amely két-háromszor jobban ráz, mint a Prága-Brünn vonal, hanem érdekes volt azért is, mivel csak a középső, kvázi gyorssávok vannak leaszfaltozva, egy-egy nyomvonalon, mindkét irányba. A másikon sávon így a lovaskocsi is kiválóan haladhat. Lehet, hogy csak nem volt rá pénz, azért ilyen gyatra, de igy is praktikus.

csendélet az autópálya melletti benzinkútnál

Étel, ital, főváros

Röpke utunk alatt csak egy helyi különlegességet sikerült megkóstolni – a moldovai tokányt kukoricakásával (puliszkával, románul mămăligă). Azt hiszem a kép önmagáért beszél.

Az italok közül a bor az, amelyről Moldova híres. Az országban több kilométer hosszúságban húzódnak a pincék, s ahol egy köbméter talaj van, és nem tehén legel rajta, akkor oda szőlőtőkét ültettek. A leghíresebb nedű a Kagor – édes, 16 százalékos bor. Nem igazán vagyok egy nagy borkóstoló, de azt én is el tudom mondani, hogy nagyon nehéz, nagyon-nagyon édes desszertbor, és korlátlan vedelése nem ajánlott, már csak a másnap miatt sem (éppúgy, ahogy a tokaji aszú sem épp a szerelmi bánat ellenszere).

Ha már útibeszámoló, említsük meg, hogy Moldova nemrégiben került be a Guiness rekordok könyvébe, ugyanis kb. 2009 eleje óta kormányválság volt az országban, és hiába voltak sokadszor is parlamenti választások, a két tábor közül (kommunisták vs. liberálisok, demokraták, liberális demokraták) senkinek nem volt meg a többsége a kormányfő megválasztásához. A helyzet nemrégiben oldódott meg, az ország pedig díjazott lett a "leghosszabb ideig kormány nélküli állam" kategóriában (vagy valami hasonló).

 

Végül pedig a fővárosról. A közel egymilliós Kisinyovot nagyon megviselte a második világháború és pár földrengés, így történelmi épületből kevés van. A 20. század második felében a szovjet városokat idéző pompával kezdték újra kiépíteni – 6-8 sávos utak, hatalmas terek, zöld parkok, dús növényzet mindenhol (máig Európa egyik legzöldebb fővárosa) – pompa a fő utcákon. De ha az ember betér az első mellékutcába, ott aszfaltozatlan út, lerobbant viskók, szemét, por, és tanyasi hangulat fogadja. Az emberek nagyon barátságosak, kedvesek, oroszul remekül el lehet beszélgetni, nagyon nyitottak. A szovjetuniós időkből azért itt is megmaradt a találékonyság és a képesség, hogy a jég hátán is túléljenek. –  kb. 10 métereként a főutcán ül egy-egy nyugdíjas néni-bácsi egy mérleggel, melyen a felirat: „nagyon pontos mérleg”. Így mindenki megtudhatja "nagyon pontos súlyát". Egy lei-ért. De megy a biznisz, amíg mi negyed óráig figyeltük őket, minimum három ember áltt meg náluk. Képriportunk következik 🙂

A nyugdíjas bizniszmen és a mérlege
"Tudd meg a súlyodat – 1 lei"
"az üzletnek mennie kell!"

dsc_0100_1.jpg

a kisinyovi bolhapiac – minden eladó! 🙂

dsc_0099_0.jpg

Sajnos a moldovai dombvidék többi részére nem sikerült eljutnunk, az útitervet követve indultunk vissza Odessába, következő célállomásunkra. Moldovából így kimaradt a fővárosi éjszakai élet megismerése, a 30 km hosszú pincék felderítése, a komoly borkóstoló, mikor elmondják, mit is kell érezni, a "tovtry"-k, ezek a különleges dombocskák megtekintése, illetve egy-két múzeum. Csak úgy, a régi osztálykirándulások emlékére. A vonat viszont nem vár, ahogy már Demjén is megmondta, és robogtunk tovább az focilázban (nem) égő ukrán térfélre.

Folyt. köv.!

addig pedig hallgassatok Zdob si Zdubot 🙂

Ha tetszett a cikk, csatlakozz a Körkép Facebook-rajongói oldalához!

 hirdetes_810x300  

Megosztás:

Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Ön lehet az első aki a tetszik gombra kattint!