Ha a Szövetség élni akar, akkor oldalt és stratégiai szövetségeseket kell választania

Nyitókép forrása: A Szövetség hivatalos facebook-oldala 

Elég lassan tér magához a felvidéki magyar politika a választások után. Egyelőre a hibák és a felelősök keresése, illetve megnevezése folyik, ám ez sem szakmai szinten, inkább a narratívák ütköztetése mentén. Egyértelmű törésvonalak valójában a liberális magyar nyelvű sajtó és a konzervatív értékrendet követő „szövetséges” politikusok között alakultak ki. Az egyetlen téma, amely ideológiai beállítottságtól függetlenül megjelent minden oldalon, az az etnikai alapú politizálás jelenlegi formájának megkérdőjelezése.

Egy bekezdést a felelősökre azért itt is érdemes rászánni. Most is látjuk, hogy a kampány lényegében már a választások másnapján elkezdődött, és ez a jelenség el is árulja, hogy hol történt helyreállíthatatlan hiba: 2020-ban, a liberális-progresszív Most-Híd megmentésekor. Ez egy olyan stratégiai bűn volt, ami megbénította a későbbi Szövetséget, nem vállalhatta fel azt a retorikát, amivel meg tudta volna szólítani a bejutáshoz szükséges 180-200 ezer választót. Ehelyett elvesztegettek három évet összeegyeztethetetlen platformok összeegyeztetésére. Pont.

De a Szövetség politikai narratívája a Most-Híd progresszív vezetésének távozásával sem tisztult le, sőt, még a választások másnapján sem sikerült legalább az olvashatóság látszatát keltenie a pártnak. Nem egyéni, hanem pártszinten.

Feltételezhetjük tehát, hogy a Szövetségen belül továbbra is megmaradtak az ideológiai alapú konfliktusok. Itt érdemes kiemelni a soha senki által sehova meg nem választott, legfeljebb kinevezett antipolitikus,  Mózes Szabolcs (Összefogás) bejegyzését, aki a Smer, a HLAS és az SNS közös kormányalakításáról szóló memorandumának aláírása napján közzétette, hogy Szlovákia hátra megy, nem előre.

Felmerül a kérdés, hogy a Szövetség akkor a parlamentbe jutás esetén Mózes szerint mégis kivel tudta volna elképzelni a közös kormányzást? A PS-szel, aki ismét Putyin trójai falovának nevezte Magyarországot, tovább táplálva a magyar kisebbség ellen irányuló progresszív fenyegetés-narratívát?

És pontosan ez az a kérdés, amit az etnikai politizálás végéről szóló kijelentések is felvetnek. Ha a felvidéki magyar párt arra építi a stratégiáját, hogy kizárólag magyar szavazatokkal nem képes bejutni a parlamentbe, és ezért partnerre van szüksége, akkor mégis melyik párt vagy mely pártok kerülhetnek szóba? A választásokon legnagyobbat bukó Mózes szerint a progresszívekkel?

Azzal, hogy Gyimesi György nemzeti-konzervatív politikusként felvetette azt a kérdés, hogy egy etnikai alapon, közösségi értékek mentén, nemzeti-konzervatív vonalon működő párt a történtek után alapozhatja-e arra a stratégiáját, hogy önállóan be tud jutni a parlamentbe, lényegében – akarva vagy akaratlan – azt mondta,

hogy a Szövetségnek oldalt kell választania. Ennek az oldalválasztásnak pedig a stratégiai szövetségesek keresésében kell megmutatkoznia.

A fő dilemma az, hogy akkor hova is soroljon be a Szövetség. Van egy Brüsszel-párti, progresszív-liberális vonal, amely a kampány során közvetve, helyenként közvetlenül fenyegetésnek mutatta be a magyarokat Szlovákiában. És van egy szuverenista vonal, amely jelenleg stratégiai partnerséget mutat a magyarok irányába.

A dolog messze nem annyira nehéz dilemma, mint azt sokan megpróbálják beállítani. Dönteni azonban egy dolog. A probléma a megvalósítás. Azok, akik a liberális erőtérhez kötődnek (fentebb halovány utalást tettem erre), azok majd a párt további ideológiai lebegtetését fogják erőltetni, mert ahhoz nem elég erősek, hogy a progresszívokhoz tolják a Szövetséget, de ahhoz igen, hogy a jelenlegi bénult állapotot fenntartsák, amíg esetleg a javukra nem billen a mérleg.

Azok, akik úgy vélik, hogy most jött el az ideje érvényt szerezni a nemzeti-konzervatív, szuverenista érdekeknek, azoknak pedig szembe kell néznie azzal a lehetőséggel, hogy a belső feszültségek miatt a párt egységét teszik kockára.

A magyar közösségnek az lenne jó, ha végre a Szövetség egyértelműen a nemzeti-konzervatív irányba mozdulna el. Ez nem a liberális beállítottságú választók érdekeinek mellőzését jelenti, hanem azt, hogy a párt vörös vonalait a nemzeti értékek mentén húzzák meg, a legfontosabb kérdésekre adott válaszok pedig keresztény-konzervatív politikából indulnak ki.

Fontos kiemelni, hogy a felvidéki magyarok elsősorban nem ideológiai alapon megosztottak, hanem regionálisan. Egy 650 kilométer hosszú keskeny sávban vagyunk szétszórva elképesztően különböző viszonyokba beágyazva. A gyűjtőpártnak, ahogy sokan nevezik, pedig nem ideológiai értelemben kell gyűjtőnek lennie, hanem a regionális különbségekből fakadó eltérő érdekeket kell közös nevezőre hoznia. Ezt persze azok, akiknek karrierje a liberális alkupozíció növelésére alapul, vitatni fogják.

Szembe kell nézni a valósággal! Ha a Szövetség élni akar, akkor döntenie kell, és bárhogy dönt, színt kell vallania. Ha csak újabb három évnyi értelmetlen és olvashatatlan huzavonát tud majd felmutatni, akkor lehúzhatja a rolót. És ezt a döntést még az EP-választások előtt meg kell hoznia. Csáky Pál még EP-képviselőként tett nyilatkozatai után hiába fog a Szövetség konzervatív jelöltet állítani, nem lesz elég támogatottság mögötte, ha a párt nem tisztázza saját identitását és nem választ oldalt. Az pedig már most garantált, hogy a liberális szlovák sajtó és a progresszív-liberális pártok nem lesznek kíméletesebbek az EP-választások előtt, mint voltak a mostani kampány során. Ideje felnőni a kihívásokhoz.

Komjáthy Lóránt