A béke követe? Átalakuló iráni külpolitika

2013. szeptember 27-én történelmi jelentőségű eseményre került sor a New Yorkban tartott ENSZ-közgyűlésen: Barack Obama bejelentette, hogy telefonon egyeztetett Hasszán Rohanival. 1979 óta nem volt példa arra, hogy az amerikai és az iráni elnök szóba állt volna egymással.

Az új iráni vezetés valóságos diplomáciai hadjáratba kezdett; a megváltozott hangnem és a különböző meglepő bejelentések azt engedik sejtetni, hogy Teherán – Ahmadinezsádtól eltérően – más alapokra kívánja helyezni külpolitikáját. Joggal merül fel a kérdés azonban, hogy vajon Rohani hosszabb távon is így gondolja-e ezt? Vajon az iráni elit többi része mennyire elégedett a külpolitikai nyitással? Vagy az iráni elnök ugyanolyan sorsra jut, mint előde Mohammed Khatami, akinek a reformjait végül Ali Khamanei megakasztotta?

A tehetetlen reformer

A mérsékelt Szajed Mohammed Khatamit 1997-ben választották meg Irán elnökének. Azonnal hozzálátott a rendszer enyhítéséhez, számos reformot vezetve be: ilyen volt a nők kormányzati részvétele, politikai párt megalapítása, csökkentette a hadsereg és a rendőrség hatalmát. A  2000-ben elfogadott ötéves terv a gazdaság teljes átalakítását, magánberuházások megjelenését és a külföldi tőke beáramlását tűzte ki célul. A külpolitikában is óvatos változások zajlottak. Sikerült megegyeznie Szaddam Husszeinnel több ezer fős hadifogolycseréről. Franciaországba ment tárgyalni, ami a Nyugattal való kapcsolat rendezésére utalt. Az Egyesült Államokkal való diplomáciai tapogatózások és párbeszédek viszont már az iráni vezetés nagy részének is sok volt.

Ali Khamanei igyekezett visszaszorítani Khatamit, mégpedig a Forradalmi Gárda és a rendőrség segítségével. Fokozatosan szigorítottak a sajtótörvényeken, mérsékelt lapokat tiltottak be, az egyetemek autonómiáját is csökkentették. Ez természetesen nem tetszett az értelmiségnek, akik kezdetben petíciók százait nyújtották be a teheráni kormánynak, majd pedig diáktüntetéseket szerveztek. Khatami alatt több száz kisebb-nagyobb diáktüntetés zajlott Iránban, amelyek közül néhányat a rendvédelmi erők durván levertek. Khamenei és az Őrök Tanácsa kihasználta ezt a fajta káoszt és így igyekezett ellensúlyozni az iráni elnök hatalmát. A legtöbb mérsékelt törvénytervezetet megvétózták, csupán egy-két nőkkel kapcsolatosat fogadtak el, mint pl. színes fejkendő, női miniszterek, egy-két női szervezet felállítása.

Apró változások

2013. június 14-én Hasszán Rohani a szavazatok felét szerezte meg az iráni választásokon. Rohani számára megválasztását követően sokáig az is kétséges volt, hogy egyáltalán elfoglalhatja-e az elnöki széket, de végül (feltehetőleg számos alku és kompromisszum árán) augusztus 3-án beiktatták őt. Az első hónapban inkább belpolitikai reformok bevezetésével foglalkozott, mintsem egy esetleges külpolitikai nyitással. A többnyire konzervatívak kezében lévő iráni parlament tizenöt miniszterjelöltjét elfogadta (sőt még az előző elnök, Ahmadinezsád, is kapott egy széket az ítélőtanácsban), de az oktatási; a tudományos; valamint a sport és ifjúsági minisztérium élére jelölt reformereket elutasította.

Nem sokkal az ENSZ-közgyűlés előtt legalább nyolcvan politikai foglyot engedett szabadon, akiket még a 2009-es tüntetések alatt tartóztattak le. Elham Aminzadeht, egy Nagy-Britanniában tanult iráni nőt nevezett ki alelnöknek. Rohani a „női ügyekkel” foglalkozó minisztériumi szerv felállítását is elrendelte, habár az még kérdés, hogy ez mennyire valósul meg.  A cenzúra enyhítéséről érkeznek hírek, ismét engedélyezik pár mérsékelt napilap megjelenését.

Viszont ami még ennél is jelentősebb, hogy néhány internetes oldal tiltását feloldották. Rohani szerint „ma az internet korában már lehetetlen falakat építeni egy ország köré.”  Ugyanakkor a Facebook és Twitter engedélyezéséről szóló információk hamisnak bizonyultak, hivatalosan csupán „technikai hiba” miatt váltak egy-két órára elérhetővé a közösségi oldalak.

A flexibilis demokrácia

Azonban Rohani belpolitikai reformjánál is sokkal jelentősebb Teherán változó külpolitikája. Szinte nem múlik el úgy hét, hogy ne lenne szó legalább egy újabb iráni gesztusról. Rohani először is leváltotta Said Djalili-t, aki a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség (IAEA) iráni főtárgyalója volt, s helyére az évekig az Egyesült Államokban élt Mohammad Djavad Zarift nevezte ki. Rohani szeptember elején a Twitteren üdvözletet küldött az iráni zsidóknak az újévük, a Ros Hasana alkalmából: „Amíg itt Teheránban lemegy a nap, minden zsidónak, különösen az Iránban élőknek, áldott Ros Hasanat kívánok”.

Ám nem ez volt az egyetlen ilyen lépés a zsidók, és közvetve Izrael felé. Az ENSZ-nagygyűlésre az iráni elnök Ciamak Morsadeghet, az egyetlen zsidó vallású iráni képviselőt vitte magával. Ahmadinezsáddal ellentétben Rohani a CNN-nek adott interjú során arról beszélt, hogy „A történészek dolga megítélni a holokauszt méreteit. De általában elmondhatom: minden emberiségellenes bűncselekmény, beleértve a nácik által a zsidók ellen elkövetetteket, felháborító és elítélendő. Akármilyen bűncselekményt követtek el a zsidók ellen, elítéljük.”  Természetesen ez nem mindenkinek  nyerte el a tetszését Iránban, s a félhivatalos Farsz hírügynökség arról beszélt, hogy az amerikai CNN hírtelevízió helytelenül adta vissza Haszan Róháni iráni elnök holokauszttal kapcsolatos kijelentéseit.

Rohani a Nyugat – különösen az Egyesült Államok – felé is tett lépéseket. Szeptember 15-én Barack Obama elismerte az amerikai ABC televíziónak, hogy már váltott levelet az iráni elnökkel, amelyekben többek között szó volt arról is, hogy a két ország külügyminisztere leül egymással tárgyalni. Egy nappal később az iráni diplomácia rugalmasabb együttműködést ígért az ország atomprogramjával kapcsolatban, amelyre azonnal lecsapott a Fehér Ház: „Az Egyesült Államok kész megoldani úgy az atomügyet, hogy Irán bebizonyíthassa, atomprogramja kizárólag békés célokat szolgál.”  Washington továbbá meglepő módon beleegyezett  Teherán részvételébe a szíriai vegyifegyver-támadást követő orosz-amerikai-szíriai tárgyalásokon.

Szeptember 27-én csütörtökön John Kerry amerikai és Mohamad Dzsavad Zarif iráni külügyminiszter New Yorkban, az ENSZ székházában találkozott egymással, miután az iráni diplomácia vezetője előbb a P5+1 csoport (az ENSZ Biztonsági Tanácsának öt állandó tagja és Németország) képviselőivel folytatott megbeszélést, amelyet a részvevők egyöntetűen pozitív szelleműnek minősítettek.

Kerry a történelmi külügyminiszteri találkozót követően elégedettségének adott hangot. Az iráni nukleáris programról folytatott tárgyaláson Zarif „nagyon pozitívnak” és „nagyon tartalmasnak” nevezte a nagyhatalmakkal folytatott tárgyalásokat. Az „első lépések” megtételekor a résztvevők az iráni külügyminiszter szavai szerint azt tűzték ki célul, hogy egy éven belül sikerüljön megállapodást kötni az iszlám köztársaság nukleáris programjáról. Ennél még nagyobb visszhangot váltott ki Rohani bejelentése, miszerint telefonon egyeztetett Obamával. Október 15-16-án tartott genfi találkozón már bemutatják azt az iráni tervezetet, amellyel lezárnák az atomvita körüli kérdést.

Meddig ér a takaró?

Az már azonban egy teljesen más jellegű kérdés, hogy ezek az iráni lépések mennyire vehetők komolyan. Hogyan fogadja mindezt egyáltalán az iráni elit és a hatalom többi része? Ali Khamanei esetében; aki a Forradalom Legfőbb Vezetője és Irán tényleges vezetője; még mindig kérdéses, hogyan is viszonyul Rohani külpolitikai nyitásához. Akárcsak Khatami-nál, itt sem elképzelhetetlen, hogy a konzervatívok előbb-utóbb gátat szabnak a sok reformnak.  Lehet, hogy elérkezik majd az a pont, ahol a Legfelső Vezető már úgy ítéli meg, hogy veszélybe került a forradalom és a teokratikus rendszer, s Rohani kénytelen lesz visszakozni. Egyelőre ez a veszély még nem fenyeget, sőt maga Khamanei néhány nyilatkozatában ki is állt a „flexibilis diplomácia” mellett.

A Forradalmi Gárda viszont már teljesen más lapra tartozik. Először is az nem tetszik a katonai vezetésnek, hogy bár Rohani továbbra is kiáll a szíriai elnök Bassár el-Aszad mellett, de már kevesebb támogatást nyújt neki az FSA ellen vívott harcokban. Másodszor az iráni elnök – nem sokkal az egyiptomi katonai puccs után – gyakran nyilatkozott arról, hogy a katonák maradjanak távol a politikától, csökkenjen a befolyásuk a politikában. Harmadszor pedig Teheránnak elege van abból, hogy a Forradalmi Gárda saját gazdasági és szociális hálózatot épített ki Iránban, amely egyre nagyobb kihívást jelent az államnak, valamint a magánszektornak is.

A katonai vezetés tovább folytatja Ahmadinezsád idején tapasztalt retorikát,  többször megfenyegetve Nyugatot és Izraelt. A katonai fejlesztések sem álltak le, az elmúlt hetekben új légvédelmi rakétát, új drónt fejlesztettek ki, miközben az iráni haditengerészet néhány egysége folyamatosan kihajózik a Földközi-tengerre. Már megjelentek az elnököt bíráló hangok a hadvezetésben: az iráni rendszer elithadseregének parancsnoka, Mohammad Ali Dzsafari szerint Rohaninak nemcsak azt kellett volna elutasítani, hogy találkozzon Obamával, de azt is, hogy telefonon beszéljen vele.

Talán semmi kétség sincs afelől, hogy Rohani egy sokkal együttműködőbb Iránt szeretne, amely hajlandó lenne tárgyalni és egyeztetni a Nyugattal saját atomprogramjáról. Cserébe csökkenjenek – esetlegesen meg is szűnjenek – a Teherán ellen kiszabott ENSZ-szankciók.

Hogy ez hosszútávon mennyire lesz működőképes, nos az  nemcsak az iráni politikai elit és társadalom hozzáállásától függ: Izrael továbbra is kétkedve szemléli az iráni lépéseket (megtévesztésnek tartják Rohani személyét), s az izraeli katonai és politikai vezetés még mindig napirenden tartja az iráni atomerőművek elleni légicsapást.

Felhasznált irodalom:

Benedek Gábor: Irán történelme a kezdetektől napjainkig. Budapest: Alternatív Kiadó, 2012.

Internetes források: itt, itt és itt

Kapcsolódó cikkek:

Új Szelek Perzsiában? Mérlegen az iráni választások