Boráros Imre Kossuth-díjas színművész újabb monodrámával készül

Nyitókép: Boráros Imre, mint gróf Esterházy János Siposhegyi Péter Hantjával sem takar című monodrámájában

Alighogy megünnepeltük Boráros Imre Kossuth-díjas színművészünk 80. születésnapját, máris újabb monodráma színpadra vitelével ajándékozza meg szeretett közönségét a közeljövőben. Ezúttal Platón híres drámáját, a Szókratész védőbeszéde című művét viszi színpadra Pataki András Jászai Mari-díjas rendező rendezésében.

A dráma mai időszerűsége vitathatatlan, hiszen olyan koncepciós perről van szó, amely a 20. század – de a 21.század – jellemzője is lehet. Mindemellett erény, erkölcs, érvelés és filozófia tekintetében kiváló leckét kapunk Szókratésztól Platón tolmácsolásában.

De ki is volt Platón és Szókratész? Kicsit elevenítsük fel a görög filozófiáról és tudománytörténetről tanultakat! A dráma szerzője, Platón (Kr.e.427–347) ókori görög filozófus volt, aki fiatalon, miután csalódott a politikában, testestül-lelkestül a filozófiának szentelte magát és életét. Húsz éves korában Szókratész követője lett, aki döntő hatással volt fejlődésére, műveinek legtöbbjében is Szókratész a párbeszéd hőse, akinek ezzel páratlan emléket állított az utókor számára. Ma már tudjuk, hogy Szókratész maga semmit sem írt le tanításaiból, nagyon sok mindent, amit Szókratészről tudunk, Platónnak köszönhetünk. Platón mesterét kivégzése napjáig követte.

Szókratész (Kr.e.470–Kr.e.399) a görög filozófia nagy korszakának vezéralakja volt. A politikától távol tartotta magát, az ifjak és polgártársai erkölcsi nemesítésének szentelte életét. Egy emberöltőn át tanította az athéniakat, amikor Kr.e. 399-ben megvádolták a város elöljáróinál az ifjúság megrontásáért és istentagadásért, fejére halálbüntetést kérve.

Szókratész filozófusként élete végéig küzdött a görög társadalom erkölcsi megújulásáért. Sétálva, beszélgetve vezette rá céltudatos módszerével hallgatóit az erkölcsi igazságok felismerésére, egyénisége és élete is tanítás volt. Szókratész gyakran hangoztatta: „Tudom, hogy semmit sem tudok”. Szókratész nem előadásokat tartott, hanem párbeszédek keretében rendítette meg beszélgetőpartnerei magabiztosságát, és ezek során fejtette ki velük együtt azt, hogy valójában miről is vannak ők meggyőződve, még abban az esetben is, amikor első közelítésben ennek éppen az ellenkezője mellett akartak érvelni. Szókratész kérdései segítségével képes volt a beszélgetőpartnerben rejtőző véleményt napvilágra hozni, majd az így napvilágra hozott álláspont életképességét is tüzetesen megvizsgálta beszélgetőpartnerével együtt.

Szókratész úgy tartotta, hogy az erény az ember igazi java. Komolyan hitte, hogy az események nem véletlenek, hanem meghatározott céljuk van. Hitt az isteni rendelésben, mert hitt Istenben. Az erkölcsös életet tartotta boldog életnek.

Ezekre az értékekre épít Boráros Imre színművész és Pataki András rendező, amikor színre viszi Komáromban, majd a Kárpát-medence magyarok által lakott területein Platón „Szókratész védőbeszéde” című művének színpadi változatát. A produkció – a rendkívül nehéz szövege ellenére is – kíváncsi érdeklődésre számíthat, hiszen mondanivalója lelkünk mélyéből szól, amelynek jelentős részét mi magunk is megtapasztaltuk életünkben. S ha nem a saját életünkben, akkor kortárs hőseink küzdelmeiben.

Bírósági tárgyaláson vagyunk. A bíráknak el kell dönteniük, halálra ítélik-e Szókratészt, mert földalatti és égi jelenségeket kutat, magát bölcsnek vallja és jogtalanul oktat, tanít – a romlásba viszi az ifjúságot. Szókratész az utolsó szó jogán az igazságot igyekszik felfedni: a világ megismerésére törekvő vágynak, a tudásra való éhségnek a szükségességét hirdeti.

Mert mi Szókratész valódi „bűne”? Az, hogy szembe mert fordulni az addigi tanokkal, a dogmákkal, és nagyobb magasságokban az igazságot kutatja. Ezért az igazságért aztán meghalni is kész. A színpadon az igazság csatája zajlik az érdekkel és csomagolóanyagával, az ősi törvénnyel szemben. Az igazság elbukik, hiába a védőbeszéd. Szókratészt halálra ítélik, és meg kell innia a mérget. De vajon ki jár jobban?

Szókratész vádlója, Melétosz az következő okirattal vádolja Szókratészt:

„Vétkezik Szókratész és áthágja a törvényt, mert földalatti dolgokat és égi jelenségeket kutat, silány ügyeket jónak tünteti fel, és másokat is erre tanít”. Második vádirat: „Vétkezik Szókratész, mert megrontja az ifjakat és nem hisz azokban az istenekben amiben a város, hanem új daimonok működésében”.

Az első vádra Szókratész a következőket válaszolja: a bölcsesség legfőképp abban van, hogy tudom, hogy nem tudok. Aki jó valamilyen mesterségben, az nem jelenti azt (bár ő magáról azt hiszi), hogy bölcs:

„Úgy látszik hát, hogy én ezzel a kicsiséggel mégiscsak bölcsebb vagyok nála, hogy amit nem tudok, arról nem is vélem, hogy tudom”.

A második vád kapcsán Szókratész kimutatja az ellentmondást, miszerint nem hisz az istenekben, de hisz a daimonokban: a daimonok az istenek gyermekei. Szókratész rámutat arra, hogy egész életében csak az emberek javát kereste, kerülve minden vagyon- és hírnévszerzést.

A halálos ítélet kimondása után Szókratész rámutat arra, hogy sokkal nehezebb megmenekülni a bűntől, mint a haláltól. Utolsó mondata így hangzik bírái előtt:

„Én halni indulok, ti élni; de hogy kettőnk közül melyik megy jobb sors elé, az mindenki előtt rejtve van, kivéve az Istent.”

Szókratész meghalt a meggyőződéséért. Hitte, hogy ami a meggyőződése volt, az maga az igazság. Tette, viselkedése, méltósága mérhetetlen nyomot hagyott tanítványaiban, különösen Platónban és az egész emberi civilizáció gondolkodását meghatározta.

Hatalmas – talán legfontosabb – gondolata a drámának, amelyet Szókratész kijelent, a következő:

„Mert igazság szerint úgy áll a dolog, polgárok: Ahová valaki egyszer odaállt, ott kell maradnia és szembeszállnia a veszéllyel, és nem szabad a halállal vagy bármi mással jobban törődnie, mint a gyalázattal.”

Ezekkel a gondolatokkal ajánlom minden érdeklődő számára Platón „Szókratész védőbeszéde” című monodrámájának felvidéki ősbemutatóját, Boráros Imre Kossuth-díjas színművész tolmácsolásában.

Tarics Péter