Buday Mária: Sanyika

Egyik önkiszolgáló áruház pénztáránál sorakozom, mögöttem két magas, szikár fiatalember; egyetlen kézi kosárral, benne két liter olcsó bor, semmi egyéb. Beszélgetnek – tehát együtt vannak. Sötétebb bőrűek, aminek erősíti árnyalatát, hogy kezük – arcuk mostanában nem igazán találkozott vízzel. Az öltözetükből is kiérződik az ápolatlanság, nem nehéz kitalálni, hogy az utcán élnek. A természetben tisztálkodni pedig csak nyáron jó, nem ilyen cudar téli időben.

Kirakodok a pénztár futószalagjára a kosaramba halmozott áruval, aztán egy-két lépést előrehaladva igyekszem odakészíteni az áruelválasztó rudacskát, hogy a következő vásárló is gond nélkül rakodhasson. Ám, a mögöttem álló férfi ugyanabban a pillanatban nyúl a hasáb formájú tárgyért, és a kezünk egy picit összeér. A férfi ekkor megszólít:

– Köszönöm, Tanárnő!

Meglepődve fordulok hátra, szemlélem a férfi arcát, keresve-kutatva emlékezetemben. Nem tudom őt hová besorolni, így megkérdezem:

– Találkoztunk már valahol, fiatalember?

– Én úgy hiszem, igen – mondja ő – az X. alapiskolában…

Egészen hátrafordulok, ismét kutatom arcvonásait, de semmi emlék nem villan föl, így hát rákérdezek a nevére.
– Hogy hívják magát fiam?

-Y… Alexander – válaszolja egy félmosollyal.

Sanyikaaa! – nézek rá ámulva, döbbent tekintettel, visszaszáguldok az időben bő harminc esztendőt, és máris látom magam előtt a leszegett fejű, padlót bámuló kisgyereket, akit én tanítottam írni, olvasni. Szegény, hosszú ideig azt sem értette, mit keres ő az iskolában. Jelenlegi találkozásunkkor régi kapcsolati viszonyunk folytán inkább a tanító néni megszólítással illethetett volna, de ez most mellékes.

A vezeték- és keresztneve egységéből azonnal beazonosítottam őt, hiszen olyan hatalmas történelmi személyiség magyarított nevét viselte, viseli, hogy az külön ismertetőjegynek számít – egyszerűen nem lehetett elfelejteni. Néha viccesen hadvezérnek szólítottam őt. Egyébként jó kisfiú volt Sanyika, inkább visszahúzódó – nem egy vezéralak.

Az anyukájára is jól emlékszem; egyszer szociális segélyért akart folyamodni, mert kevésnek bizonyult a családban a pénz a mindennapi megélhetéshez. Az ügyintézésben kérte a segítségemet, s éppen ennek kapcsán nagyon gyorsan kiderült, hogy a szülők havi bevételének összege megfelel az átlagos bevételnek – tehát nem jogosultak a segélyre. A pénzhiány pedig abból adódott, hogy az egész család nagy örömére vásároltak színes tévét, meg videó-lejátszót, ami bő harminc évvel ezelőtt azért nagy dolognak számított. És persze mindezt kölcsönre, amit havonként törleszteni kellett; hát így fordult elő, hogy nem maradt elegendő pénz a napi megélhetésre…

Ez a régi helyzetkép pillanatok alatt átvillan az agyamon, aztán szomorún nézem a férfi kosarában a két üveg bort. Sajnálom őt, és szikrányi barátságnak szánva folytatom a kommunikációt:

– Hát, tud-e még olvasni, Sanyika? Furcsa helyzet áll elő, magázom ezt a számomra ismeretlen felnőtt férfit, közben végig Sanyikázom, hiszen hajdani kisiskolás léte mindennapjaimhoz kötötte.

Kérdésemre félmosollyal néz felém, úgy válaszol.

– Ááá …már biztosan elfelejtettem! De talán sikerülne, ha nagyon muszáj – előretekint a fizetendő árucikkeimre, azok közül is a nagy mosószeres flakonra, és már kedélyesen folytatja – azt hiszem, az van odaírva, hogy Persil.

– Kiváló Sanyika – nyugtázom mosolyogva – csillagos egyes! Valódi öröm csillog a szemében, gondolom, leginkább azért, hogy emberszámba veszem őt és társalgok vele.

– Már máskor is meg akartam szólítani – folytatja – de nem mertem; nem voltam benne biztos, hogy jól emlékszem.

Ezzel megint mosolyt csal az arcomra, még udvarias is, tekintetéből következtetek, nem akar megjegyzést tenni az életkorommal járó változásokra. Aztán én fejezem be a valószínűsített gondolatmenetet.

– Hát, igen, Sanyika, fölöttem sem múlnak el nyomtalanul az évek.
– És mondja csak, dolgozik valahol?
– Dolgoztam korábban – válaszolja szemlesütve, szinte a cipője orrának – de onnan aztán el kellett jönnöm. Most meg nem is jelentkezhetek sehová, mert elveszett minden papírom, az obcsanszki-m (személyigazolvány) is!…és mindez itt, a „Hetesen”(a lakótelep régi megnevezése) – teszi hozzá, tekintetét már felfelé emelve, melyben harag villan fel, ahogy környezetét hibáztatja sanyarú sorsáért.

Úgy tűnik saját maga felelősségét nem is képes, nem is akarja felvállalni – általános emberi gyarlóság, tudjuk; ilyesmi nem csupán a hajléktalanokkal esik meg.

–Szomorú dolog, hogy ilyen helyzetbe került –

mondom, közben fizetek, és elköszönök.
–Viszontlátásra, Sanyika!
-Viszontlátásra, Tanárnő, nagyon örülök, hogy beszélgettünk!

Még visszamosolygok rá, aztán a bolt előtt sokáig rakodok a biciklim kosarába, hogy minden jól elférjen. Amikor kijutok az úttestre, váratlanul utánam szól egy hang.

-Viszontlátásra, Tanárnő! És vigyázzon magára, nagyon!

Már sötét van, de az utcai lámpák gyér fényénél látom, hogy két személy ül a városi buszmegálló bódéjának kövezetén. A fapadot már megsemmisítették, pedig csupán egy-két éve helyezte ki a város, tisztán, lakkozott csillogással, az utazók kényelmére.

Vigyázok, Sanyika, vigyázok – mondom úgy magamban. Mindenképp. De már nem szólok, csupán elsuhanok mellettük, jobb kezemet magasra emelve búcsút intek.

Jeges eső hull alá, cudar idő közeleg; az olcsó bor egy rövid ideig valamennyit enyhít a sorsukon. És aztán?

Lelkiismeret furdalásom támad, kérdések kavarognak a fejemben. Tehettem-e volna valamit másképp, jobban, hogy ez a halmozottan hátrányos kisgyerek felnőttként ne kerüljön az utcára?  Próbálom a magam felelősségét hárítani, hiszen nem ő az egyetlen nehéz helyzetű, én pedig nem vagyok a világmegváltó. Ám képtelen vagyok e találkozás hatásától azonnal szabadulni.

Talán az olvasás, írás mellett a matematikára kellett volna, kellene még nagyobb hangsúlyt fektetni, az életből vett valós példákkal és nem csupán olyanokkal, hogy két alma meg három körte – mondogatom csak úgy, magamnak.

Még éjszaka sem hagy nyugodni a gondolat, és álmomban tanítok:

– Jencike szerda délután 2 eurót kap anyukájától, hogy csütörtökön reggel vegyen majd magának tízórait. De Jencike még szerda délután leszalad a boltba, és vesz 2 euróért egy finom csokit, amit azonnal fel is fal.
Mennyi pénze marad Jencikének a csütörtöki tízóraira?
– Ha már kiszámoltad a példát, gondold át, mi lehet a végeredmény következménye!
Éhes maradhat Jencike?

Bizony, éhes marad – válaszolja álmomban Sanyika.

Megébredek, és Sanyika máris ott van a legelső gondolatomban: bizonyára éhes és nagyon-nagyon fázik. Cudarul hideg a téli hajnal…Őszintén sajnálom őt, mert én a régi ártatlan kisgyereket látom benne.Viszont az élet megtapasztalásai arra intenek, hogy segítő kezet csakis annak érdemes nyújtani, aki önerejét is hozzáadva ki akar mászni abból a mélységes gödörből, ahová jutott. Hiszen ő már nem Sanyika, hanem Sándor; egy erős, felnőtt férfi.

A helyzet megoldása homályba vész…

Buday Mária