Tóth Ferenc: Vágány a semmi közepén – A kommunizmus igazi arca

Nyitókép: Körkép.sk

Nem túl gyakran fordul elő, hogy egy államfőről kiflit neveznek el. Pláne, ha az illető a Csehszlovák Kommunista Párt Központi bizottságának első titkára. Egyszerű nyelvre lefordítva: mindenható, istencsászár, fáraó. A szerénynek látszó „első titkár” titulus mindezt és még sok minden mást is jelentett.

A lakosság pozitív véleménye Dubčekről, mint államférfiről abban is kifejeződött, hogy a Dubček-kifli ugyan pont olyan formájú volt, mint bármely kifli, csak éppen hatszor akkora. Legtöbben azért nem vásárolták, mert nem bírták megenni. Az idősebb generáció szemében mai napig is a boldog kommunista békeidők szimbóluma. Az „emberarcú szocializmus” egyik tipikus képviselője, Kádár János csehszlovák megfelelője. Aki szintén gasztroszintre egyszerűsítette a hivatalos ideológiát: „Elvtássak! Én aszondom: ha eccer krumplileves… akkó az legyen krumplileves!” (Tömegrendezvényeken mindig falusias tájszólással beszélt, amint az a nép egyszerű fiához illik is.)

Kádárék, meg egész Magyarország is, akkor már túl voltak ötvenhaton. A reformkommunista Dubček valószínűleg saját maga is elhitte, hogy a szocializmus építése lehetséges terror, börtön, internálótáborok és aláaknázott határok nélkül.

Az orosz medvének ez az újabb „lazulás” egyáltalán nem tetszett. Mielőtt lerohanták az országot, sor került egy utolsó találkozóra a Szovjet Kommunista Párt Első Titkára, Leonyid Iljics Brezsnyev és Alexander Dubček között. A csehszlovák államfő valóban úgy vélte, meggyőzhetik a Szovjetunió első emberét: az „emberarcú szocializmus” járható út, a szovjet kommunistáknak aggodalomra semmi okuk, ez nem ellenforradalom.

A találkozóra 1968. augusztus 29-én került sor Tiszacsernyőben, „Európa legnagyobb szárazföldi kikötőjében”, ahogy a párfőnökök kedvtelve emlegették május elsejei beszédeikben. Az állomás valóban óriási, hiszen itt érkezett a szélesvágányú vasúton az összes érc és szén, és még sok minden más is, amire csak Csehszlovákiának szüksége volt. Az orosz vágányok széles nyomtávúak, a csehszlovákok már, mint egész Európában, keskenyek. Az égvilágon mindent átraktak a szovjet vagonokból az itteniekbe. Ezért hívták átrakodó állomásnak, ezért volt az állomás ekkora méretű, noha akkoriban Tiszacsernyő ismeretlen kis faluként létezett a semmi közepén.

Szó szerint a mezőn, dohányföldek között állt az a peron, amelynek szélesvágányú oldalára a szovjet delegáció vonata megérkezett. (A másik oldalán keskeny vágányú pálya volt.) A tulajdonképpeni tárgyalások a Vasutas Szakszervezet székházában zajlottak.

Ma már nehéz elképzelni, de ennek a találkozónak titokban kellett volna maradnia. Brezsnyev állítólag rögtön szemrehányással fordult Dubček felé: miért nem tiltotta ki a sajtót?

Talán azért, mert ez egyszerűen lehetetlen volt. Hogy egyebet ne említsünk, a települést részlegesen lezárták, nyüzsögtek a látható rendőri erők és a láthatatlan KGB-sek.

A találkozó maga az eredeti program szerint mindössze pár óráig tartott volna. Három nap lett belőle. Hogy igazából miről beszéltek ennyi ideig, azt csak akkor tudjuk meg, ha valaha megnyílnak a KGB irattárai.

A tervezettnél hosszabb tárgyalási időtartam gyakorlati problémákat hozott magával. A szovjet delegáció mindennap visszatért a szovjet oldalra, sőt, még ebédelni is. Már csak ennyi nyüzsgés miatt sem lehetett az eseményt titokban tartani. A Szovjetunióban, ott igen: ha a KGB lezárt egy területet, az le volt zárva, még a madár se jutott se be, se ki.

Utólag, külső jelekből állítható, hogy a csehszlovák delegáció alárendelt szerepet játszott, hiába „küzdöttek hazai pályán”.  A szovjet titkosszolgálat minden beszélgetésüket lehallgatta, maga Brezsnyev viszont probléma nélkül tárgyalt a Varsói Szerződés tagállamainak vezetőivel.

E három napos, máig ismeretlen tartalmú tárgyalást a hazai delegáció nem értékelte teljes kudarcként, talán annak elhúzódó időtartama is eleve némi optimizmusra hangolta őket.

A kis Tiszacsernyő e néhány napra az európai, sőt világpolitika legfontosabb helyszínévé vált. Javában zajlott a hidegháború, a silókban, hajókon, tengeralattjárókon atombombák ezrei várakoztak. Nyugat – Kelet egyaránt lélegzetvisszafojtva várta: enged-e a birodalom elhajlást, vagy megteszi-e, hogy a magyar ötvenhat után bő tíz évvel megint odacsap.

Megtette. A szovjet tankok Prágáig dübörögtek és úgy felszabadítottak minket már megint, hogy nem is kívánkoztak haza. Amin egyáltalán nem lehet csodálkozni. Egy szovjet tiszt Csehszlovákia legeldugottabb kaszárnyájában is jobban élt, mint otthon. Egész szovjet lakónegyedek jöttek létre, saját üzletekkel (de nem saját áruval), iskolákkal.

Tiszacsernyő, az egész országban ismeretlen kis település a találkozónak köszönhetően városi rangot kapott. Azt azért mégse írhatták a kommunista történetírók, hogy a Vezér egy falucskában találkozott vazallusával, pardon, Varsói Szerződés-béli kollégájával. A falu a hetvenes években viharosan fejlődésnek indult, legalábbis a helyi viszonyokhoz képest. Kórház, iskola épült, a kis faluból fokozatosan kisváros lett. Ez a régi dicsőség immár a múlté. Iskola, az még van, de az utcákon nem igazán pezseg az élet. Az elhagyatott vasútállomáson kicsi a forgalom, a jeles eseményre csak egy szocreál festmény emlékeztet, magasan, fönn a falon. Elszánt arcú, de tiszta tekintetű szovjet katona, aki, háttérben méretes tankkal, éppen felszabadítja Csehszlovákiát.

Maga Brezsnyev, „a legbozontosabb szemöldökű”, ahogy ellenzéki és diákkörökben emlegették – persze előbb óvatosan körülnézve, nincs-e a közelben besúgó – még egyszer járt itt a találkozó után, 1971-ben, amint azt saját kezű beírása bizonyítja az állomás krónikájában. Nagy lelkesedéssel, virágcsokorral üdvözölték a pionírok, valamint a város vezetői.

Az „emberarcú szocializmust” semmiképpen nem hagyhatta jóvá. Ez ugyanis azt jelentette volna, hogy az egész addigi – embertelen volt.

Tóth Ferenc