Tóth Ferenc: Klímahattyú

Nyitókép: Körkép.sk (Tavaszig maradok – a szerző felvétele)

Ugyan mi lehet az a nagy, hófehér valami, ami a tenyérnyi holtág nádasában ringatózik? És hogy került ide?

A nagy, fehér valami hallhatta a lépéseket, mozdul. Tekintélyes, „S” alakú nyak emelkedik ki, széttárulnak a bámulatos szárnyak. Egy kisgyereket is biztosan elbírna, akkora. Bőven több, mint egy méter. Így élőben látva már hihető, amit Fekete István ír: a hattyút még a róka sem meri megtámadni. Amin nem lehet csodálkozni. Mi egy ilyen állatnak egy róka? Odavág a szárnyával és a róka repül, ki tudja, hol áll meg. Meg hogy egy felnőtt férfi karját is eltörheti. Ez az állat? Még a Schwarzeneggerét is. Nem kell ennek félni semmitől. Embertől se, mert védett. A hattyú azért óvatos, mert látott ő már karón hattyút.

De mit keres itt télen? Beteg? Minden alapiskolás olvasókönyvben ott a rajz: kitárt szárnyú madarak húznak „V” alakzatban dél felé. A költöző madarak télre elköltöznek. Miért, miért, azért, amiért az emberek, másutt jobb. De miért van mellette tíz-tizenöt vadkacsa? Ezek is betegek?

A következő pillanatban a fura társaság ékes bizonyítékát adja annak, hogy nagyon is egészségesek. A hattyú határozottan megérezte az ember jelenlétét és határozottan nem tetszik neki, még akkor se, ha védett. Megindul a vízen, torlóhullámokat előidézve, amelyek paskolják a partot, széttárja ijesztő méretű szárnyait. Még egy-két futólépés a vízen, aztán akkora csobogással, egyéb zajokkal emelkedik ki a vízből, mint egy kisebb tengeralattjáró. Az udvaronc kacsacsapat – valamennyi tojó – szintén nagy szárnycsattogtatással lő ki az égbe. Hát igen, összejöttek a hölgyek egy traccspartira. Biztos jól kibeszélték a vadlibákat, meg hogy az a fránya hím sosincs otthon.

Dehogy beteg ő. Itt van egy hét, egy hónap múlva is. Február eleje, de a vízen jégnek semmi nyoma. Ugyan minek menne el? Messzi országba, kockázatos, hosszú repülést vállalva, mert nem minden ember tudja a törvényt, és ha tudja, akkor is akar egy kitömött hattyút a kandalló fölé, mert az olyan ízléses és a Pityunak is van. Pár éve már egyáltalán nem fagy be a holtág, ami szomorú, mert a régi nagy korcsolyázások a múlt ködébe vesztek, a hattyú viszont örül. Talál táplálékot, és öntudatosan, büszkén vállalja, hogy ő többé már nem költöző madár és mindenki hagyjon neki békét a hagyományokkal. Elúszkálgat a vízen, elkotorászgat a víz alatt azzal a nagy fejével, mint most is, hogy nem kap tüdőgyulladást a jéghideg vízben.

A könyv szerint „bütykös hattyú” (Cygnus olor). Vegetáriánus. Magvak, füvek, rügyek, mocsári növények. Másfél méterre is megnő, fészke két méter. Hát ugyan minek menne máshová, mikor mindjárt tavasz? Neki itt maradni csak olyan, mint magunk félének külföldre menni kirándulni: enni nemigen van mit, de éhen azért nem halunk.

A közeli híd mellett egyre-másra állnak meg az autók. A hattyú ugyan mindig elrepül, de az utóbbi időben kissé vonakodva. Eddig még nem bántotta senki. Lehet, nemsokára meg is szelídül. Fogják etetni. A parton megjelennek a hattyúeledel-árusok, akiket törvényszerűen követ a lángossütő és a fagylaltos. Nemsokára csatlakozik a lufiárus, aki hattyú alakú léggömböket kínál.

A klímaváltozást állítólag mi magunk csináltuk. Hát, úgy néz ki, csináltunk hozzá hattyút is. Klímahattyút.

Tóth Ferenc